Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Bálint Péter: Bizonyságtétel az írásról
vagy éppen annak csak látszatát keltő vallomás, a narratív történetmondás tanítják meg a gondolkodás egy magasabb fokára, az árnyalt véleménykifejtésre, az esztétikai és erkölcsi ítéletek megformálására? Nem, de hát honnan is sejthetné? Eladdig, többnyire csak monologizált végtelen magányában, illetve éveinek előrehaladtával, egyre több gond és tehertétel szorításában, saját énjeivel folytatott párbeszédet, ám jobbára úgy fogalmazta meg félszeg kérdéseit is (melyek először adtak komolyan hírt arról, valami talán mégsincs egészen rendjén önismeretével és a környezetéhez fűződő viszonyával), hogy kedvező, esetenként kitérő válaszokat adhasson rájuk, mert lelkének kiürítése és a gondok forrásának feltárása közben ösztönösen is iparkodott elkerülni a még nagyobb bajt és zűrzavart, mit sem sejtve arról, hogy az elhallgatás és a csúsztatás révén végzetesen összekuszálja a felfejtetlen s eleresztett szálakat s ezért nagy árat kell fizetnie. A levelek szaporodtával és a levélváltás felgyorsulásával egyre inkább szegényedik vagy szorul háttérbe a korábban több-kevesebb hűséggel és rendszerességgel vezetett napló — már persze, ha volt valami ilyesféle dossziéja. A levélírás korai szakaszában a kérdések és a rájuk adott válaszok közt érzékelt disszonancia, mely minduntalan a leírtak újragondolására késztette, időről időre megbénította tudatműködését, egyre alaposabb önvizsgálatra s a benne létező ének közötti távolság csökkentésére szorította, szép lassan szertefoszlik, és a levélpapírra írt sorok értelmes, világos, a másik számára is nyomon követhető beszéddel telítődnek, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a levélíró, ha lassan és gyötrel- mes erőfeszítések árán is, de kiismeri énjei természetét, és módfelett élvezi szónoklataikat és civakodásaikat, s nem nyomasztja már az eltérő hangok közötti atonalitás sem; sőt, a levélírás során feltűnő énjeinek ezt a sokszínűségét, próteuszi változékonyságát, játékosan perlekedő hajlamát igyekszik a társnak megmutatni. A gyermekkori éden veszteségeinek felismerése, a férfikor küszöbéhez érkezéssel együttjáró megannyi félelem, ismeretlen eredetű kísértés és feloldhatatlannak tűnő szorongás, hajdani emlékekkel és álarcos énnel szembesülés óhatatlanul is arra kényszeríti a fiatalembert, hogy megelégelve a létezés kalandjának hiányát, a gyakorta szeretetlenségként megélt apai szigorral szemben éledt gyűlölködést és az elfojtott nemi vágyakból fakadó önimádatot, kilépjen önnön zártságából, s megossza valakivel bizalmas titkait, képlékeny gondolatait, gondosan ügyelve arra, hogy nagyobb megrázkódtatások nélkül, a hirtelen összeomlást és talajvesztést elkerülve találjon rá a másikra, akivel a képzeletbeli társalgás valóságos párbeszéddé válhat. Riviére mindjárt az első levelek egyikében ezt írja: „ha neked nincs is mondanivalód a számomra, nekem milliárdnyi van a tiédre, amit nem tudok és valószínűleg soha nem is leszek képes elmondani neked”-, s ugyanez a szavakkal birkózás és kitárulkozásra ösztönzés jelenik meg Alain-Fournier válaszlevelében is: „te is képes vagy ugyanazon erőfeszítések megtételére, mint én, s arra is, hogy megpróbálj beszélni egy keveset valakinek, aki minden erejével azon van, hogy kiegészítse mindazt, ami nem lesz kimondva és megérteni mindazt, ami rosszul lesz kimondva”. A képzeletben fogant és az ott sokáig formálódó álomnak a valóra válthatósága, a mindeddig kimondhatatlannak hitt gondolat valamilyen formában való kimondhatósága, a mások számára érdektelennek és jelentéktelennek vélt én — olykor szándékos vagy akaratlan torzítás, csúsztatás, leplezés révén történő — megmutathatósága válik egyszeriben a levelet író kamasz legnagyobb horderejű 30
