Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Bálint Péter: Bizonyságtétel az írásról
tétől átitatottság és azonnali válaszadásra (helyeslésre vagy elutasításra, támadásra vagy védekezésre) készenlét határozza meg az álláspontját és lelki állapotát, miközben a leveleit írja. Önfaggatásának és beszámolóinak ideje következésképpen nem a múlt, vagy a folyamatos jelen idő', hanem az állandó újrakezdés jelen ideje, ugyanis a vizsgálódása során megoldhatatlan rejtélyt, leküzdhetetlen akadályt támasztó dolgokat, épp talányosságuk, összetettségük okán kénytelen mindig más nézőpontból megközelíteni, olykor egy váratlanul felbukkanó énje szemszögéből, máskor viszont megváltozott lélekállapotból megvilágítani. Ez a végeláthatatlan keresés és leírás egészen addig tart, míg a dolgok pillanatnyi léte és örökkévalósága között egyszercsak megszűnik a különbség, s a szemlélt dolgok léte a képzelet működésének idó'tartamára, vagyis az írás idejére korlátozódik. A levélírás közben az „én”-ek hangjára figyelés, az „én”-ek több szólamban történő' megszólaltatása, az „én” és a „te” nézőpontjának gyakori váltogatása, az idó' minden irányban való kiterjesztését és pókhálószerű egybefonását idézi elő'. A múlt és jelen összemosása, a jövőben realizálódó múlt és a jelenben feloldódó jövő' bonyolult egybeszerkesztése, felfüggeszti a valóságos idó't (megszüntetve a valóságos és a képzeletbeli, a felidézett élmény és a képzelőerő' teremtette látomás közti különbséget), s azt vesszük észre, hogy a levelet író kamasz átadja magát az időtlenségen képzelgés örömének, ahogy azt az írás lényegéről állítja Blanchot. A felnó'ttkor kapujához érkező' kamasz, aki tragikus törést érez a gyakorta és oly nagy előszeretettel „elveszett paradicsomnak” nevezett gyermekkor és a kapu túloldalán lévó' ismeretlen, ám ismeretlenségében megannyi veszélyt: csapdákat és zsákutcákat, egyhangúan ó'rló' lélekmalmokat és „álombakókat” rejtó' világ között, szenvedélyesen igyekszik összegezni a visszavonhatatlanul múlttá vált, egységesnek és harmonikusnak tűnő' gyermekkort, amely kockázatos lépteinek és fellegjáró terveinek a táptalaja. A kapun át- és visszalépés lelki kényszere nem is fakad másból, mint a valóságos világ és a közelgő jövő előli megfutamodásból, a felnó'ttkor megvetéséből, s annak a kéjes élvezetéből, hogy legalább az írás révén - lett légyen az levél, napló vagy az első regény -, visszaragadhatja Hades kezéből a távoli és közeli múltat. Mivel az elveszett „gyermekkori édent” jogaiba visszaállítani szándékozó, és egy „mesterséges paradicsomot” teremteni vágyó fiatalember számára a szemlélődés során egyetlen biztos, vagy biztosnak nevezhető elrugaszkodási pont, egyetlen végleges, vagy véglegesnek hitt megoldás sem létezik, ezért többnyire az önmagának feltett kérdéseit és függőben hagyott megállapításait kénytelen új alakváltozatukban megfogalmazni, az egyszer már megtörténtet újra és újra átgondolni, hogy az ismeretlen „mindenség” vadonában elszántan, ámde bizonytalanul haladhasson előre - vagy bármilyen irányban, melyről azt sem tudja, hová vezet —, s eközben megannyi szívet melengető öröm és fájdalmas kudarc éri. Ezek a szüntelen meglepetést okozó és kényszerű módosulást elszenvedő élmények válnak levelei valódi témáivá, s csak áttételesen, rajtuk keresztül a birtokba venni vágyott „mindenség”. A kamasz levelet ír, de vajon a levelezés kezdetén tudja-e azt, hogy a pőrére vétkezéssel felérő önelemzés és önleleplezés, a nárcisztikus tükörbenézés, a szédítő és önzsongító vallomástétel — melyre levélírás közben akarva s akaratlanul is kényszerül -, a mindenség szüntelen faggatása váltja meg végül is az artiku- lálatlan dadogástól, az élmények kimondhatatlansága vagy rosszul kimondott- sága miatti szenvedéstől, az önbecsülés hiányától, a társtalanság bénító hatásától? Sejti-e, hogy a levél, s a benne lehetséges beszédformák: a függő beszéd, a képzelt párbeszéd, a közvetlen fecsegés, a kötetlen elemzés, az esszéisztikus vagy festői leírás, a delejező álomfestés, az őszinte vagy csak őszinteségre törekvő, 29
