Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Tandori Dezső: Ikernovellák

ott, és egy sornyi tarka ház, igen, ott megmaradtak az emlék kékjeim, pirosaim, tornyocskák villogása, én nem is tudom innen már, mi. Ülök itt, hajnal van, józan és hideg künn, fázik a lábam. A Hammersmith Bridge napján nyári meleg volt. A cipekedő stáb meg is izzadt, el is nyűvó'dött kicsit, úgy délutánra, lehet, hogy a Kensington (a „wales-i”) palota körül az a tömérdek poros virágcsokor, nejlontasak hangolt le minket; Beckett Murphyjének kedves Round Pondjánál sikerült a munkánk még a legkevésbé, talán.

Vizek, vizek tehát. Egy kis csatorna, lakóhajókkal, a Little Venice. De ez már a másnapi forgatás volt. Forgalomból kivont, döngó'-súlyos vas uszályon ücsörögtem kötött sapkámban, fújt a szél. A clochard-ról meséltem az Henri Colpi filmjéből, a háború után fejsérülten hazatéró' lágerlakóról (katonáról?), akiben a jóbarátok, ismerősök felismerik „a régit”, elsősorban a felesége van vele így, csak ó' nincs senkivel ekképp, ő nem emlékszik senkire-semmire, pedig szeretné, igen, szereti őket is, akik egyszerre — újból — körülveszik, küzdenek érte, emlékezzen már, ó, isten, hiszen... Hát a clochard. Aki ott ül a kalyibájában, árteres lapályon, körötte még a háború lomjai, vagdossa ki a képesújságokból a szép hintókat, házakat, én nem tudom, viszi ajándékba, ezt tudja nyújtani. Emlékezni nem bír. Meddig vajon? Ami eltűnt, ismét Rilkével kérdezem: hová vajon?

Csendesek a lakóhajók, hétköznap van, de egy kirándulóbárka elhúz az alagút-forma híd alatt, operatőrünk örül. Operatőrünk eleve örül Londonnak, később is forgatnak, fényképezgetnek, mikor én már hazatérek silányféle hotelomba, netán a lóirodákra veszem be magam, vagy csak ücsörgők, borom iszogatom a Hamilton Terrace-on, nagy magányban, csavargóeleganciával. Igen, a Hammersmith Bridge-nél különösen hosszan elidőzött az operatőr, a sokszűrős nagymester. Nem is tudom, hogyan van ez: ragyogó napsütés, még az a hídlánc is csillog-villog, amelyiket az első itteni IRA- robbantás után pótoltak (ez a híd is csaknem leszakadt, szegény), de operatőrünk büszkén mutatja: nézzük! S való igaz, ködökben úszik a Hammersmith Bridge, lámpái meredeznek csak, láncai ívelnek, pillére azonban nincs, korlát alig, eltűnt, íme, ahonnét az imént még a Temzébe dobtam platánleveleimet, a járda, a működ természetes világa borul a ... mire is? Hogyan van ez akkor, csakugyan? Ilyen lesz, ha nem leszek, ha elkezdődik az, netán? Álljunk le. Nézzünk ki: itt dereng, igazi ködös hajnalon, az igazi Lánchíd, az utánzat.

Honnét jutunk hova? Ez itt a kérdés. Vagy hát: nem kérdés ...!

5