Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Tandori Dezső: Ikernovellák
A fűzbokrok alatt, mentén csodálatos buja, különleges fűvilág; kardsze- rűek, pozsgásabbak és leheletszerűen lebegők, magasbaszökők és melegtől szikessé repedezett altalajon laposan elkúszók, zöldorgia mindenütt. Csoportosan nőtt lapulevelek, zsúrlók, jgólyahírek. Köztük árvízhordta apró törmelékek, uszadékok, kagylóhéjak. Életöröm mindenütt, s nem véletlenül vámos Rousseau erőteljes zöldjei és barnái jutnak a sétáló eszébe. Mi minden belefér a természet, a természetesség világába. Mi mindent nem szabadna felejteni, ha eljön a mindennapok állandó, őrjítő ketyegése! Tán felébredtem? Nem teljesen mindegy, hogy midez álom vagy valóság? Ismét az örök, a jó tolakodott önkéntelenül is kettősünk közelébe; és ezt akkor sem szabad elfelejtenünk, ha elmúlik a varázs. Hiszen most is felsejlettek Turner fehéren, ködön áttetsző Velence képei szemben a naivan kirajzolt, s derekasan megfestett Rousseau-világgal. S a nagy világegyetem észre sem vehető háromnegyedórája telt el eközben. Tandori Dezső: Őshíd és működ London, 1997 ősze, Hammersmith. S a híd. Híd-ős, mondhatnám inkább, akkor már, alkalmasint a mi Lánchidunk előde. Clark Adámnak is lehet valami szerepe, meg kéne nézni, ott is, itt is. A Hammersmith Bridge lett első forgatásunk színhelye. Valóságtávolban történtek a dolgok, mesélem valakinek. Mert hogy azt kérdezi: ha az életemről szól a film, miért nem az életem színhelyein készítették? Mondom, ez nem olyan kacifántos, valamiképpen már London is terepem, na ja, de inkább az ellentét, ahogy Rilke mondja az elégiában, az ellentét alapja készült itt a perc rajzához — filmkockáihoz — fáradságosan. Nem is olyan nagyon fáradságosan. Behajtottunk a tilosba, ez egy, a hídon csak buszok közlekedhettek e napokban. Aztán parkoltunk egy szabálytalant, behajtottunk egy U-alakú utcába épp a rossz irányból, minden együtt volt az idegenség rajzolatához. De az idő csodaszépnek bizonyult. Könnyű szél fújt, szépen vitte a platánágat, melyet a híd közepéről a vízbe dobtam, vitorlázott a kis levélhajó a Riverside Studios felé, melynek kapuján nekem már csak örökké Samuel Beckett lép ki, azon a bizonyos fotón, szikár alakja. Istenem, ő valóban filmre való, dadogva mondom, ő igen, nem én. Na, mindegy. A Hammersmith Bridge nagy csuda volt a társaknak - nekem egy festékrétegei csalódás is. Mert eltűntek azok a szép piros-kék-sárga-arany cirádák, a felületek mindenképp, csak a mélyolajzöld egyenletesség ékeskedett, valami bronzos színnel tarkázva: címereken, kardokon, sasokon vagy oroszlánokon a két hídfőnél, a pilléreknél. Miért kellett átfesteni? Persze, London különben állandóan csinosítódgatik, tömérdek a felállványozott ház, frissül a krémszín, a fehér a házakon, s mint a vers mondaná, a házak tűzfalán. A Hammersmith Bridge-nél nincs igazi rakpart, vidékies a táj, már legalább a Temzénél közvetlenül. Ártér lapályocska emitt, víz fölé hajló fák 4
