Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Tandori Dezső: Ikernovellák
évek óta, ha netán kismadár, fióka, galamb vagy akár cica kerül az utunkba, neki édesmindegy, hogy mit teszünk, de őt - akinek mindehhez semmi köze nincs — hagyjuk ki mindebből. Valahogy majd csak megtűri a képtelen dolgainkat. Azaz viseljük mi zokszó nélkül döntésünk összes következményét! De hát most azt hiszem, lenn időzünk a parton, az innensőn. Egy ismerős horgász köszöntésként bólint lefektetett pecabotjai felett. Valószerűtlen világ, hangzik; igen az, a válasz. Mi pedig továbbindulunk a szabadstrand felé, Leányfalu irányában. Ezen a parton a közelünkben tiszta, világos a levegő. Hirtelen szellő támad észak felől, meggomolyogtatja a ködöt, forgatja, szinte görgeti, kifelé a partmenti fűzbokrok felett, azokon keresztül a távoli házak felé. Milyen szépek az óriás favénségek között ezek a gondozott nyaralók, házacskák. S mily védtelenekké váltak, pár hete alig, az őket körülölelő büdös, barnásszürke zagyvalékban, a lökésekben érkező egyre magasabb árvízben. A ködfüst bennünket is elér, szinte bekebelez. Kutyám nem érti. Kora miatt mindkét szeme másként vált beteggé, egyiknél glaukoma, másiknál szürkehályog keletkezett. A látása hol jobb, hol kevésbé az. Hát ez meg mi a fene megint, néz rám kérdőn. Pár hete sűrű lepedék kúszott a szürkehályogos, jobbik szeme elé. Kétségbeesve rázta a fejét, oda- odakapkodva jobb mellsőlábával a szeméhez. Óvatosan eltávolítottam a szemgolyón kóválygó sűrűvé vált masszát. Hideg orrocskáját éreztem kézfejemen és a meleg nyelvecske köszönetét. Mindketten megnyugodtunk. Nos, hát mi is ez a páravilág? Lenyugtatom társamat pár csendes, biztató szóval, és igyekszem futó léptekkel emlékeztetni előző éveink feledhetetlen rohangálásaira, poroszkálásaira a partmenti finom homokban. E sétákkor hagyta, hogy alaposan megelőzzem, és visszatekintgető hívásaimra bohóckodva, hancúrozva rohant felém. Azaz csak mímelte a hozzám-, a nekemfutást; közvetlenül mellettem teljes sebességgel továbbrohant, minél távolabbra, előre. Megállva lesett hátra, értékelik-e a viccet, s elhangzik-e a „vissza” vezényszó. Ekkor lehajtott fejjel, mellső két lábbal teli erővel belekapált a finom homokba és rohant felém, majd ismét előre. Ez a boldogság leírhatatlan, az önfeledtség. Talán Szpérókánk úgynevezett nagy nyolcasai voltak hasonlóak, a két szoba közötti szárnyas ajtó felső szára alatt tekerte meg a nyolcast középen óriási sebességgel, félelmetes vijjogással. Vagy ahogyan első évében egyedüli madárként a nagyszoba ebédre terített asztala felett pásztázta fel az aznapi menünket. Említhetném lesi széncinegénk bravúrjait az esztergált hátú szék ovális lyukán keresztül, vagy barátposzátánk, Poszika gyors és majd kiszámíthatatlan repteit az ebédlőasztal alatt a két fotel elérése céljából. Az alkalmazkodás csodálatos akrobatái! Eljutottunk az említett strandig; itt megtörik a homokos part, kőgát nyúlik a vízbe, a vízpart is már köves, egyenetlen. Visszafordulunk. A plázson csak visszautunkkor — közben a köd felszállt — veszem észre az óriási léptékű barna, nedves, természetalkotta homoklépcsőket a víz felé. Hát ezek itt nyitottan, felelőtlenül, kendőzetlenül mutatkozhatnak. Ugyanezek vízzel fedetten aljasul állítanak csapdát a kifelé igyekvő jó, biztos úszóknak is, nem beszélve a próbálkozókról. 3
