Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Varga Mihály: Intelmek és biztatások (Veres Péter levelei)
„Boldog szenvedések” Kalász Márton: Sötét seb Megesik az irodalomban, hogy egy-egy szerző más költő vagy író „bőrébe bújva” játszik szerepet. Gondoljunk csak az utóbbi évtizedek talán legjelesebb ilyen vállalkozására, Weöres Sándor Psychéjére, melyben ráadásul költőnő volt a másik fél. Századunk nagy mestere így teremtett „a semmiből új világokat”. Más a helyzet akkor, amikor egy költő más nemzetbeli elődje világába próbál belehelyezkedni. Mások a körülmények, a kulturális hagyományok. Kalász Márton most a nagy német triászhoz tartozó Hölderlint idézi meg (a másik kettő Goethe és Schiller), pontosabban a tübingeni toronyszobában raboskodó költő „boldog szenvedéseihez fordul, hogy ezzel a korszerűtlenül is korszerű álarccal egyszerre leleplezhesse és még kiáltóbbá tegye fájdalmát”. A szerep kétségkívül jelentős lírai eredménnyel jár. Nem akárki a másik hős, s nem akármilyenek a fájdalmai. Mint ahogy ezzel ér föl a Sötét seb mai szerzőjének új énje. Hosszú és elemző tanulmány feladata lehetne a párhuzamok, az azonosságok és a különbségek föltérképezése, a Hölderlin- Kalász jelenség analízise. Egy kritika erre aligha megfelelő terep. Azt feltétlenül láttathatjuk, hogy a versek egyik síkján a német költőelőd életének sok momentuma szerepet játszik. Ám azt se tagadjuk, hogy a mai magyar olvasó számára ennél izgalmasabb az a változás, ami Kalász Márton pályáján végigmegy, nem tagadva, hogy e változások megértése könnyebb, ha a jelzett párhuzamokat is szem előtt tartjuk. Azt már régóta tudjuk (Szállás, Hozzánk a hóbagoly, Ki olvas éjszaka verset című köteteiből feltétlenül), hogy költőnk a lírai sűrítés olyan fokát érte el, ami mai líránkban sem túlzottan gyakori. Rendkívül elvont ez a költészet, évtizedek óta kísérti a lehetetlent: a megfoghatatlant próbálja megfoghatóvá tenni, a lélek belvilágának rejtelmeit napvilágra segíteni. Hogy aztán a szent titkok mindig újabbakkal bővüljenek. A Sötét seb külső rajza (Stuttgart, 1993-1995), Hölderlin miliője is segít bennünket. Az igazán fontos azonban az, hogy azt a költőt állítsuk a középpontba, aki származása okán többszörösen is indokoltan képviselte kultúránkat egy ma már baráti államban, s a külső szolgálat közben maradt meg magyar költőnek. Másrészt a hölderlini sors tragikuma, magányossága, elhagyatottsága, a toronyszoba helyszíne sok-sok analógiát sejtet a kilencvenes években átélhető lélekállapotról. S ebben a lélekállapotban egyszerre van jelen a konkrét és az absztrakt, a materiális és a szellemi világ. A lent és a fönt nézőpontja. Mint ahogy a többletjelentés és a szimbólum mögött is mindig meghúzódik az elsődleges élmény. Ilyen a toronyszoba, s ilyen Zimmer asztalosmester tevékenysége, a világgal való összekötő szerepe, sőt: „Zimmer postázza gondolataim", ahogy A fürjben olvassuk. S közvetítőre szükség van, például azért, mert az állapot egyik jellemzője a szorongás, az elszigeteltség. Mindennek tökéletes formai hátteret biztosít, hogy ismét Az imádkozó sáska című kötetben már megismert verstípust alkalmazza Kalász: a 14 soros, de tagolatlan és rím télén „álszonettet”. (Mai költőink újra előszeretettel nyúlnak e klasszikus forma új változataihoz, gondoljunk csak Bertók László több köteten végigvonuló kísérleteire.) Egyfelől a művészi fegyelmezettség megnyilvánulása ez az út, másfelől zártsága gondolati szándékot sejtet. „... elárvulok, rémként a mélyben” - zárul a Patmoszi körtefa, hogy aztán a természet vegye át saját helyét e versvilágban. A tübingeni dombok ebben a tekintetben az egyik legemlékezetesebb vers. Nagyszerűen fest hangulatot („egy napunk szaladó kerék”, „a folyón túl lent a kertvég tünékeny s fölvirágzik”), de nem áll meg itt. Az idő múlása („elömlik a maradék bor...”) éppúgy fölsejlik, mint a jóval áttételesebb, elvontabb vonatkozások. S ha már az idő múlása szóba jött, akkor tegyük hozzá, hogy az öregedés ténye sem hagyja érintetlenül ezt a versvilágot. Néhol elégikus hangulat lesz úrrá, s kétségtelen, hogy ebben a közhelygyanús tárgyban is megtaláljuk az egyedi leleményt, „a szó, mint fagyos víz, futni se akar, meghúzódni se / megcsomósodik tovább a csodát elnyelő ízdarab... (Akoluthia). Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy az összes mű összes részletétől nem várhatjuk el a folytonos egyediséget, s ne tagadjuk: nem érint meg bennünket minden egyes mozzanat. 110
