Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Varga Mihály: Intelmek és biztatások (Veres Péter levelei)

Az elvontság egyébként is néhol gátja lehet az emlékezetes versélménynek, s ugyanúgy az olvasó meghódításának is. Ám ne gondoljuk, hogy mindig az absztrakció uralkodik. ír Kalász életképeket, konkrét történéseket is, néhol az epikus vonások is föllelhetők. Nagyfokú érzékenységgel idéz föl mély emberi érzéseket, így természetesen a szerelmet. (

Diotima)

Absztrakció és jelenkori realitások együttes jelenléte határozza meg egy verspáros világot. A Puszta várost a Szarajevó teszi teljessé. A biblikus világ és a mai háború szörnyűsége kerül egymás mellé. Az utóbbi versben — önmagához hűen — magasabb szintre emeli Kalász az elsődle- ges negatív élményt, „a semmi minket szül, meghazudtolja / rég a prófétát...” - hangzik a kemény ítélkezés. Töredezettsége, itt-ott félbehagyott mondatai kiválóan érzékeltetik a tragikumot. A „teremtés éktelen cáfolata” ez, s a szépítésre hív föl a költő'. Mögötte a világ közönye, ami oly sokáig borzolta az emberiség jobbik felének lelkiismeretét.

Egyébként is: a Sötét seb világképének egyik legfontosabb összetevője a borzongató jelenségek kiváltotta válságérzés, a lét egészének mélye. Ilymódon - bár teljességgel egyedi ez a hang a mai magyar lírában - szervesen illeszkedik korunk egyéb jelentős esztétikai „ítéleteinek” rendszerébe. Kalász Márton azok közé tartozik, akik egyszerre őrzik magyarságukat és egyetemességüket. Új kötete ugyanis - s ez nemcsak a német kultúrkör párhuzamai miatt

van így - ki is lép a nyelvi határok körein. A megrajzolt lélekállapot nem szorítható be nemzeti vagy etnikai korlátok közé. Jó példa erre az Emlékhangversenyek cím alá tartozó két ikervers, a Tinian és A weimariak. Megidézi Hirosimát (milyen szörnyű, hogy ez a városnév félszázada immár nem jelenthet mást, mint amit meg

kellett szoknunk!) s a weimari reakciót.

....

de ott csont- és bőrmáglyák, máglyaként nem hűlő / kürtők, füstreflexek, nap, éhes szemfehér / előttük hanggá növekvő emlékműve: a nagy német embertelenség...”. A német civilizációhoz ezer szállal kötődő költőnek bizonyára máig hatalmas és gyötrő kérdéshalmazt jelent a szörnyű végletesség: Goethe, Schiller és mások méltatlan utódainak gyalázata.

Lehetne elmélkednünk a toronyba zártság ürügyén még sok mindenről. Néhol kétségtelenül a József Attila-i lélekállapot és szorongás elemeire ismerünk rá, még akkor is, ha a bevallott párhuzamok Hölderlin sorsához kötik Kalászt. A kötetzáró Torony versben mindenesetre döbbenetes képpel köszön el olvasójától a költő.

..... toronynál egy nap a torony-versezet /

vet sújtóbb árnyékot a hallgató világra / s vonz mélyebb mélységbe innen, mint láthatod”. Nagy kérdés, hogy ezek után merre vezet a poéta útja. Avagy másfelől közelítve: mit tud még mondani „hőséről”, az istenkísértő emberről, aki mindent megtesz a pusztulásért? (Kortárs Kiadó, 1996)

Bakonyi István

111