Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 12. szám - Bombitz Attila: Indiántánc (Németh Gábor: A huron tó partján)

még erőteljesen retorizálta elbeszélőjét, itt már az én megszólalása az egyes szám harma­dik személy belebeszélő keverésével lazul, és változtatja kedélyessé a túlszigorított hangot. Józan magánmítosz teremtődik A húron tó partján, és ha beindul a metafora, a történet, a retorikus érzelmesség, mindez azonnal visszavonódik. Olyan az egész, mintha az, aki beszél, állandó kontroll alatt tartaná beszélőkéjét, odavigyázzon mindenre, amit mond. Nekilódul és bár vonná vissza az én — vissza is vonja - pillantnyi gyengeségéből fakadó elszólalását, a nekiindulás, a gyanútlan régi gennyessé tétele jelezve van. Ez a vétlen hul­lámzás kölcsönöz mégis (akaratlanul is) az új szövegeknek különös hangulatot. Ilyen mondatok teszik különössé a könyvet (a legkedvesebbek): „Ültem a hátsó ülésen, nemcsak az éjszakába törölt az ablaktörlő, hanem mintha belém is.”, „Állandóan ott Totyogott a holdleves a szedőgépek tartályában, hogy visszavonhatatlan hülyeséggé dermedjen félhalott munkáslányok letöredezett körmei alatt.” „Olajszínű volt a délutáni ég, mintha a szakadozott felhőrongyokkal hiába próbáltak volna feltörölni valamit.” A húron tó partjain többek között autózhatunk engével, aki előre fél a megérkezéstől, mert nincs nála kulcs, a pályaudvartól egy percre lakó barátját pedig valamiért nem meri megkérni. „Könnyed kis mondat, talán még örülne is, kicsit beszélgetnénk, talán megin­nánk egy üveg bort.” És most emiatt a bátortalanság miatt nem megyünk fel, talán éppen Kukorellyhez. (A tulajdonnevek problémája.) Helyette éjszakázunk egy olasz és szörnyű pizzériában. Garaczival Jugóban marhára félünk a cápáktól. Szijj Ferivel szöveget átírás­ra ajánlunk. A Zeke ajándékát pedig, a subotitankás üvegbe töltött törkölyt öt évig nem isszuk meg. Ott van a személyesen túl a gyerekkor. A számháború, az indiánozás, az első út külföld­re (engé is ott kap először bőrkabátot), a lányok. A címadó történet (A húron tó) évtizednyi találkozásokat pakol egymásra. Mintha vissza lehetne valahova menni. (A legjobb írás.) Aztán arról, hogy a régi félelem (minket mikor földelnek el) eloszlik, nem vagyok zsidó. Ésígytovább. Szilasi (névtelenül), Krasznakorkai (névvel) a kedves Gábornak írt határtalan levelével (itt viszont tényleg mindegy, kié a Gábor neve, mert aki olvas, aki olvassa a Krasznahorkai levelét, az mind kedves Gábor) arról, hogy milyen ez az irodalom, amit élünk, és miért nem vált már meg semmit és senkit. És sétálunk, járókelünk. (Nekiindulunk az első mondatért, mint Krasznahorkai a levél­ben.) Ha kijön a lépés, adunk pénzt koldusnak, hajléktalannak. Többször is. Olykor szé­gyenünk és dühünk összekeveredik. Érződik a szövegben, ahogy emelkedik egy ököl. Az­tán lehanyatlik. Egyszer még feltámad benne a szerkesztő is, az ő lapjukat olvasva. És felvillannak azok a parányi, mégis fontos képek. Mondanám: otthonról. Szikár pró­zában egyszer csak elömlik a meleg. „Feküdni az ágyon, nem gyújtani benne lámpát, nézni az ablakon át a havazást. Nagy tollpihék. Holle anyó párnái. Itt bent meleg van. Itt bent a boldogság van. Barátságos, meleg szobában. Feküdni, együtt, egy másik testtel, de olyan, mintha én is az volnék.” Korcsolyázunk, és megállapítani, hogy bár jól működik a pokol, létezik a jóság. Hallgatni lehet a szuszogását. „Csak sütött a Nap erősen, és boldog voltam. Néztem a Nőt, a Gyereket. Éreztem a bol­dogságot. / Azonnal múlni kezdett. Minden épp úgy múlik el, mint a fájdalom. Annyi ma­rad csak, mint a kezünkben, »beim Griff in das Spinnennetz«, ha belemarkolunk a pókhá­lóba.” Visszafogottan boldog beállítódás. Akár gyanús is lehetne. Már ha ez volna annak a ré­ginek az újragyártása. De ott az örökös kontroll, a belebeszélés. Engé nem engedi el ma­gát, nem száll el, ha jön valami szép (giccses?), akkor odafigyel, és lecsap. Saját magára. Indián oson így. Vagy ahogyan a keményborítóra is kiírt, rendkívül erőteljesen poétikai töltésű mondat lassan nekifeszül: „Végül aztán megindult egy mondat, hogy mennyire keveset szabad tenni, tényleg csak néhány mozdulatot, menni, bal láb a jobb után, lehetőleg menetirány­ban, egy indokolható menet irányában, bizonyos szavakat mondani bizonyos sorrendben, bizonyos, nagyjából jól meghatározható hangerővel, vigyázni, semmi különöset, semmit, ami lebuktathat, semmit, amire fölfigyelhetne valaki, hogy meghúzódva a parkoló autók 95

Next

/
Thumbnails
Contents