Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Pišťanek, Peter: Hóra hó (Fordította: Hizsnyai Tóth Ildikó)
A lakást elárasztották a rokonok. Anca talpig feketében, sír. Polgár figyelmét nem tudja elkerülni Anca fekete harisnyája. Nem necc ugyan, de hátul csíkkal. Az öreg a nappaliban van kiterítve, két székre helyezett koporsóban, oldalán gyertyatartókkal. Méltóságteljesen néz ki, bölcsen és jóságosán. Elernyedten fekszik. Szemüvege nincs rajta. A gyertyák sisteregve égnek, füstölnek. A szobában erős fenyőbűz terjeng. Polgárnak gyerekkora karácsonyait juttatja eszébe, amikor még éltek a szülei. A falon ott lóg a kép, amit Prepich vett a búcsúban. Szép nagy. Minden olyan rajta, mint az életben. Polgár észrevétlenül körülnéz. Szép nagy lakás, régimódi. Ancával némán bámulják a koporsót. Jól néz ki az öreg, állapítja meg. Jobb nem jut az eszébe. Inkább Anca karcsú lábikráira sandít. Aztán az odakészített edényből szentelt vizet hint a halottra, egy pillanatra még megtorpan, úgymond néma elfogódottságban, majd hagyja, hogy Anca átvezesse a konyhába. A konyhában Anca két bátyja gubbaszt feleségestül, amolyan korosabb, őszülő halántékú férfiak. De itt van a megboldogult nővére is a férjével. Mindketten közel a kilencvenhez, a korukhoz képest meglehetősen elevenek. Igaz, úgy tudják, hogy valamelyik rohozníki unokahúg temetésén vannak, harminc évvel ezelőtt. Anca bemutatja Polgárt. Némán maguk közé ültetik. Úgyülnek az asztalnál, mint az ázott tyúkok. Polgár zavarában a körmét nézegeti, fürkésző, sunyi pillantásokat érez magán. Anca páhnkát tölt neki. Holnap lesz a temetés, mondja. Polgár rejtett megkönnyebbüléssel sóhajt fel, ami együttérző sóhajnak is tűnhet. Holnap a kollégáját helyettesíti. Tizenkettesezik, nem tud elmenni. Úgyis utálja a temetéseket. Nagyon sajnálom, mondja Ancának. Szeretnék elmenni, de nem tudok kivel cserélni. Szabadságom pedig már nincs. Anca újabb üveget vesz elő a kredencból. Feketében nagyon morbidul néz ki. Amikor lábujjhegyre áll, hogy a legfelső polcról valamit leemeljen, Polgár ellenállhatatlan vágyat érez, hogy itt és most, a rokonok szeme láttára magáévá tegye. Szíve egészen a torkában dobol. Anca megint elsírja magát. Hosszú nyelvével a könnyeit nyalogatja. * A temetés napján Polgár egyedül ül a gépházban, és az ablakot bámulja. Néhány napba még beletelik, míg új gépészt osztanak be melléje. Addig így dolgozik. A főnök mondta. Mit lehet tenni? Jövő hónaptól nyolcas osztályba sorolják. Ez három és fél ezer tisztán. Anca rögtön a temetés után átjön hozzá. Otthon tort ülnek, csak egy pillanatra futott át. A villanykályha mellett melegszik. A temetőben rendesen átfagyott. Lehúzza magas szárú csizmáján a cipzárt, szorítja. Valamiről beszél, de Polgár nem figyel. Bokája és lábfeje láttán újra izgalomba jön. Anca azt panaszolja, hogy bal harisnyáján fut a szem. A cipzártól. Megpróbálta nyálas ujjával megállítani, de nem sikerült. Mutatja is Polgárnak, hogy hol. Kilencven koronát dobott ki érte a feketepiacon. Nyugatnémet. Van 77
