Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 12. szám - Pišťanek, Peter: Hóra hó (Fordította: Hizsnyai Tóth Ildikó)

ként gubbasztanak a hóban. Feláll, az ablakhoz megy, ismét kinyitja. A varjak megriadnak, csillogó szárnyaikkal nehézkesen verdesve a közeli fák kopár ágaira telepednek. Hideg levegő' áramlik a vezérlőké, a csikorgó fagy fémesen friss illatát hozza magával odakintról.

Prepich egyszer csak kijelenti, hogy már régóta, nem fordít gondot az öltözködésre. Én, bizony, nem költők ruhára, mondja kissé diadalmasan. Mert ami van, az éppen elég. Újat nem vesz. Minden drága.

Cipőre se költ. Bezzeg a Bata cipó', satöbbi. Ma megveszi, holnap elszólítják. A sírba ruházkodjon? Szakadt, rongyos ruhákban jár. Utoljára öt évvel ezeló'tt vett magának valamit. Egy pár kalocsnit. Azóta vár. De a halál is kivár. Ami nem jelenti azt, hogy hagyja magát átverni, azért se vesz magának semmit. Még mit nem! Még hogy ó'! A koporsóba való öltönyt is rég megvette. Lehet, hogy időközben kiment a divatból, de nem számít.

Prepich azon töpreng, hogy ugyan rajtahagyják-e a szemüveget a koporsóban. Méltóságteljesebb lenne. Ki tudja, szabályos-e? Mindenesetre a megboldogultak nagyon igyekeznek méltóságteljesek lenni. Úgy áhítják, mint gyerekek a szőlőcukrot.

Ebédidő' van. Megérkezik Anca. Vénlány, a vízműveknél dolgozó valamennyi férfi átment már rajta. Mindenki továbbpasszolta valakinek. Senki se vette el feleségül.

Anca a villanykályha mellett ül, és ostobán vihorászik. Agybahívogató szemei vannak.

Az öreg mohón eszik, olykor reszketeg kezébe is beleharap. Most a nyelvébe harap bele. Vadul felpattan, száját elönti a vér. Dühödt káromkodással a folyosóajtón tölti ki a mérgét. Teljes erejéből bevágja. Nem könnyebbül meg tóle; másik kezét az ajtókereten felejtette. Szemgolyói majd kiugranak a helyükből. Polgár tippelni se tud, hogyan tölti ki most az öreg a mérgét. Prepich az ajtó mellett áll, és megütközve vizsgálgatja, mozgatni próbálgatja összelapított ujjait. Mély lélegzetet vesz, tekintete egy pillanatra elhomályosul. Végül az éhség győzedelmeskedik. Lenyeli az előkészített szitokszóára- datot, és élénk léptekkel az elhűlt ételhez siet.

Megint beborult az ég, szólal meg Anca. Az apjának mondja, közben Polgárra néz. Magas, sovány és aszott. Közel a harminchoz, de többnek is kinéz. Arca nyúzott, szemei karikásak. Végtagjai nyurgák. Ujján elmocskolódott ragtapasz. Egyre csak Polgárt fürkészi, vigyorog. Bal metszőfoga hiányzik. Kötényruha van rajta, alatta, úgy tűnik, semmi. Meztelen lábán ronggyá szakadt tornacsuka.

Prepich egy pillanatra abbahagyja a dühödt állkapocs-csattogtatást és a lábas aljának kapirgálását, sárga szemeit Ancára mereszti: Mi van?, bődül el a kelleténél hangosabban. Nagyothalló, satöbbi.

Az előbb még napfényes volt az idő, de most megint borult az ég, ismétli meg Anca Polgárra meresztgetve szemeit. Hosszú nyelvével megnedvesíti fakó, száraz ajkait. Polgár előtt igyekszik magát okosan, intelligensen kifejezni. Úgy válogatja meg a szavakat, hogy minél választékosabban hangozzék a fülének.

Úgy van, ma szerda van, helyesel az öreg, holnap pedig csütörtök. Szétköhögi az ételt. Mindjárt itt a péntek, folytatja. Azután megpihenünk. Azután meg jön a hétfő.

73