Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 12. szám - Pišťanek, Peter: Hóra hó (Fordította: Hizsnyai Tóth Ildikó)

Prepichnek végre sikerül lélegzethez jutnia, felköhögni a félrecsúszott falatot. Feltápászkodik a földről. Majd szétveti a düh, hogy senki sem ütöget- te meg a hátát. Polgár fütyül rá, levegőnek nézi.

Az öreg Prepich hálás társaság. Órák hosszat képes beszélni. Türelmesen végighallgatja magát, kérdez magától, majd meg is válaszolja. Jóízűen megkacagja saját vicceit. A rábízott gépekhez mély kapcsolat fűzi. Mikor Polgárt kellett betanítania, tüzetesen elmagyarázott neki mindent, talán a kelleténél többet is. Végigvezette a hótunott képű Polgárt a zajos gépházon, és részletekbe menően ecsetelte a technológiai folyamatok majd egy évszázada kialakult rendszerét, amikor is az üzemelés beindult. Mindent úgy adott tovább, ahogy ezt ötvenötben az őt betanító öreg Zimótól hallotta. Valami nehezen felfogható, konok konzervativizmustól hajtva Prepich ott sem módosított a bevett munkafolyamatokon, ahol ez indokolt lett volna. Ha az adott berendezést már leszerelték, kiiktatták a rendszerből, esetleg újjal váltották fel, így magyarázott az ásítozó Polgárnak: „Itt valamikor egy gőzszivattyú állt. Valamikor ötvenháromban vagy ötvenötben vagy -nyolcban kidobták az ócskavasba, de a helyére nem tettek semmit. Nem tudom, jól van-e ez így? Víz mindig kell. Ha a szivattyút meg akartad engedni, be kellett fűteni a kazánba. Emitt volt a szén. Nem, amott. Idehoztad a szenet, papírt, finomra vágott gyújtóst tömtél a nyílásba, és meggyújtottad. Petróleumot tilos volt használni, mégis mindenki csinálta. Mindenkinek volt a szekrényében egy üveg petróleum, de úgy, hogy a másik műszak ne tudjon róla. Amikor aztán begyújtottál, el kellett fordítani a szelepet. Az meg itt volt. Nem, emitt. Sárgaréz, szép cifra. Kézimunka!” És így ment ez körbe-körbe.

Polgár egy másik generációhoz tartozik. A gépekhez nem ért, fél tőlük. Polgár annak örül a legjobban, ha a vezérlőben ücsöröghet és kedvére elmélkedhet. Elvan. Magának való. Annál gazdagabb a lelkivilága. Csak ez az elhülyült vénember ne csócsálná az idegeit. Polgárról meg azt tartják, hogy: „Igaz, hogy nem sokat jár a szája, de a keze se. Lusta, mint egy példás disznó.”

Tíz körül megjelenik a laboránsnő a minőségellenőrzésről, hogy vízmintát vegyen. így megy ez hétről hétre. Polgár ilyenkor mindig lekíséri őt az alagsorba. Ez az előírás. Felkapcsolja a villanyt, és a kapcsolónál figyeli a laboránsnőt, hogyan tölti meg a lombikokat. Most is ugyanarra gondol, mint mindig. A laboránsnő dús idomú, hidrogénezett szőke. Polgár azzal hergeli magát, hogy mi lenne, ha kikötözné a csövekhez, letépné róla fehér köpenyét meg a ruháit, és jól kitombolná magát rajta. Hány óra van?, kérdi a laboránsnő. Rámosolyog a kapcsoló mellett lecövekelt Polgárra. Polgárnak feltűnik, hogy a nő fekete harisnyát visel. Neccet. Érdekelné őt, hogy harisnya- nadrág-e, esetleg valódi harisnya, mint annak a magazinos kurvának.

Hány óra van?, kérdi ismét a szőkeség. Vállon ragadná, és nekidöntené a nedves falnak. És ha védekezik? Jól bepancsolna neki! Tíz tíz, feleli Polgár. Alig öt lépés választja el a nőtől. Egy csipetnyi elszántság elegendő lenne ahhoz, hogy megtudja, mit hord a szoknyája alatt. Polgár azonban gyáva. Sohasem teszi meg a döntő lépést.

A szőkeség befejezi a mintavételt. Elmosolyintja magát, amint ellibeg az ábrándos Polgár előtt. Előremegy a lépcsőn. Csípője telt, fara húsos. Ma még nem, gondolja Polgár. Annyiban hagyja a dolgot. Minden át van gondolva. Elgondolkodik. Ha tudna róla valamit, amivel zsarolhatná! Ki lenne szolgál71