Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 12. szám - Az irodalmat mindennek ellenére evangéliumnak tartom (Beszélgetés Visky Andrással - Az interjút készítette Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván)

apokaliptikus liturgiatöredékeket szavalja. Az az ifjonti érzés kerített hatalmába, hogy eldőlt a sorsom. És hogy a világban alapvetó'en rendben vannak a dolgok, jó irányba haladunk, az apokalipszis a végső' találkozás nagy reménye, Pilinszky tudja ezt, ő mindenképpen garancia, nincs ok a félelemre.- Egy rádiónyilatkozatában legutóbb a verset katedrálishoz hasonlította. Ez a meghatározás ráillik-e a modern, az avantgárd, a posztmodern, a posztposztmodern versre is?- A kérdés számomra alapvetően a következő': létezik-e a modern, majd posztmodern irodalomnak egy szent, avagy a korábbi szóhasználattal élve, evangéliumi olvasata? Van-e ilyen értelembe vehető' hírértéke az irodalomnak? Vajon a végső' emberi, ami az irodalom (általánosabb értelemben: a művészet) „anyaga”, nem kínál-e számunkra ma is, most is közösséget és otthont a jelentések terében? De ezen a ponton szólni kell arról, mit értek a szent alatt. Semmi esetre sem a tisztát, az antiszeptikust, a sterilt. A történő' kifinomult, preszió'z távoltartását. A botrány ízléses megzabolázását, a giccs természete szerint. Az ellenállhatatlan poént a humor ellenében. És nem pátoszt, a mélységesen emberi, tehát az isteni szenvedéssel rokonhoz képest. Drámát Richelieu is írt, Moliere-nél jobbakat, mi több, szabályszerűségükben tökéletes műveket. Sha- kespeare-nél nincs (poszt)modernebb szerző, a Troilus és Cressida egyik figurája, Therszitész valóban kizárólag káromkodásokból, szitkozódásokból, válogatott mocskolódásokból épít katedrálist, amely persze őt magát is maga alá temeti, mert túlélni kényszerül a totális háborút, folyvást túléli a véget nem érőt, reménytelenül örökéletű, mondhatni. De hozhatni, ha kell, „szentebb”, kifejezetten kánonjogi értelemben vett szent példát is: a Prédikátor könyve szerzője hiábavalóságnak nevezi a „sok könyvek megírását”, de maga is megír egy könyvet. Az élő irodalom olvasatom szerint véget nem érő módon dekonstruálja a kéznél levő jelentéseket, megtisztítja a teret, magához emel talált tárgyakat, kizökkenti a megszokásból az olvasót, froclizza, cukkolja, bántalmazza, provokálja. Más szóval: számít rá. Ebből a perspektívából teljesen mindegy, hogyan nevezzük az illető korszakot vagy stílust. Az irodalomtörténeti (stílustörténeti) fogalmak démonizálása hatalmi játszmák része. És ez egy más tál tészta. Amennyiben a posztmodern dekonstruálta az avantgárdot, a realizmus stb., a szövegszerzés hagyományába állt be maga is, a dolgok végső természete szerint.- Tompa Gáborral közösen írt versei (pontosan negyvenhat) Romániai magyar négykezesek címmel jelentek meg. Ahogyan a prológbcm írják, közös hallgatás eredményeképpen születtek a négykezesek. A közös hallgatás azonban nagyon is azonos vagy hasonló ihlet forr ásókat, gondolatvilágot, mondandót rejthet. Valóban így van ez?- Gábort a marosvásárhelyi Zoo story bemutatója körül ismertem meg, 1981-ben. Ez idő szerint a színház, ez az apám tüneményes, sohasem ismétlődő, titokzatos erőforrásokból megújulni képes istentiszteleteihez képest másik, eleven jelentésekkel dolgozó intézmény igencsak vonzóvá vált számomra. Nem utolsó sorban persze azért, mert Nagyváradon, az Ady Endre irodalmi körben, ahonnan indultam, minden út a színházhoz vezetett, a prózát és verset környezetemben szükséges, de meghaladó stációnak tekintették a drámához vezető úton. Kőrössi P. József első verseskönyve megjelenése előtt a Vásott kölyköket rendezte a Kortárs Színpad emlékezetem szerint jóval több mint amatőr társulatával, aztán meg, könyve megjelenése után, mrozeki családi abszurdot írt a Tangó mintájára. És a Tangó volt az, amely a Tompához való viszonyomat eldöntötte, a kolozsvári elődás ugyanis a közösségben létrejövő műalkotásnak a reális lehetőségét mutatta meg számomra, egy olyasfajta fölmutatott és megmutatott jelenlétet a világ66