Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Az irodalmat mindennek ellenére evangéliumnak tartom (Beszélgetés Visky Andrással - Az interjút készítette Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván)
- A kérdésben a befejezés a vers záradékára vonatkozik, ha jól értem, az újrakezdés pedig: az életre? Az írásra? A fej és a fal példázatára? Amikor verset írok, nem gondolok arra, hogy a versen túl valami egyéb is befejezó'dött volna, ami az Irodalmat és az Eletet súlyosan, drámaian befolyásolná. A Góbién első' vers, utána már valamennyi szöveg újrakezdés. Amikor Székely János megírta híres, adornói röpiratát a költészet haláláról és a versírás metafizikai lehetetlenségéről, arra lehetett gondolni, valamilyen oknál fogva jambusai megszűntek ugrándozni benne, következésképpen a költő' maga, mondhatni saját testében élte meg és adta hírül a költészet, vagy általában véve az irodalom problematikus, valamilyen módon álságos létét. Ennek János úr esetében nem triviális politikai okai voltak, ennél fogva bejelentése önmagában lehetett esemény, amely kiemelkedett a gondosan irányított irodalmi mindennapok hivatalnoki szürkeségéből, miáltal a költészetet elegánsan és mérhetetlen szellemességgel visszahelyezte, amiképpen maga mondaná és mondta is, mítoszi hagyományaiba. Pillanatra bár a költészetre magára, a vers életére, a nyelv organizmusára lehetett figyelni, és lehetett szégyenkezni is, felszabadultan széttépni kéziratokat, föllélegezni, látni azt, mire nem való az irodalom. János úr akkor a költészet visszavonásával teremtett paradox költészetet ezzel a megvonással, amire önmagát kötelezte a nyilvánosság előtt, nem utolsó sorban pedagógiai, szent meggyőződésből. De ez is csak jóval később lett világossá, olvasva a halál-verseket (így nevezném őket legszívesebben), azt a vékonyka kötetnyi korpuszt, amelyet a halott költészet jegyében alkotott posztumusz sorsra szánva őket, hamiskásan mosolyogva a csalatkozni vágyó, tehát ezúttal is csalatkozó világon. Egy radikális (de nem nárcisztikus) kiábrándulás maga az újrakezdés, ilyen értelemben kínál teret minden egyes szöveg egy következő szövegnek, és ebből a nézőpontból igazán érdektelen, kinek a nevéhez köthető az írás(mű). Annyi Szó elszáll, mert az írás megmarad. Ez is vicc persze, mert az írás sem marad meg.- Áhítatok című versében (és a többi Áhítatokban) kilép a kiábrándultság börtönkapuján, „és szóba áll a fákkal”. Már csak a fákkal lehet emberi szót váltani?- A fákkal lehet. „Kertet vásárol végül a férfi...” Végül. A fákkal lehet, ám a legemberibb szavakat mindazonáltal a halállal váltja az ember. Ezt gondolom. Az Áhítatok valamennyi, ebbe a kötetbe fölvett darabja halál-vers, illetőleg a testi szenvedésről, a test sajátos emlékezetéről szóló szövegek. Ez a tudás alapvetően a mártír szenteké és a testükkel kommunikáló színészeké. A liturgiáé és a színházé. A kettő között nincs esszenciális különbség - remélem nem hangzik blaszfémiának. A rítus részévé vált szövegek élete, szerkezete, természete, organizmusa rettentően érdekel, hiszen a szertartások szövegei rendszerint fokozha- tatlanul egyszerűek, szövegen túli szövegek, nem-szövegek szövegekként. Gyermekkoromban tanúja voltam egy a Dunába fulladt fiatal fiú teste kiemelésének (Áhítatok. A fehér test). Olykor azt hiszem, mindenre pontosan emlékszem látva magam előtt ismét a képeket: a fehér lepelre, amibe burkolták az asszonyok, a román nyelvű siratókra, amelyek elhangzottak, a lelassult mozdulatokra, amelyek ismert időtlen mozdulatok pontos, fogyatkozás nélküli ismétléseinek tűntek. És amikor azt állítom, pontosan emlékszem a történtekre, akkor ez a képsor összeegyeztethetetlen azzal, amire nővéreim és bátyáim emlékeznek. A tanú emlékezete, a halál tanújáé minden ismeret fölött áll. A rituális szöveg egy személyek közötti viszonyt kódol mindössze, a viszony terét alkotja meg csupán, amiért is nem olvasható, legfennebb mondható, létrehozható. Középiskolás koromban (a hetvenes évek közepe), egy este véletlenül meghallottam Pilinszky János hangját a rádióban, amint saját verseit, ezeket a töredékes liturgiákat, 65
