Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Az irodalmat mindennek ellenére evangéliumnak tartom (Beszélgetés Visky Andrással - Az interjút készítette Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván)
„Az irodalmat mindennek ellenére evangéliumnak tartom” Beszélgetés Visky Andrással — Visky András Marosvásárhelyen született, iskoláit Nagyváradon és Temesváron végezte. Szatmárnémetiben mérnökként dolgozott, ezután Kolozsváron telepedett le, de itt már az irodalom elkötelezettjeként. Milyen nyomokat hagytak ezek az erdélyi helyszínek írásművészetében? — A felsorolt öt helyszínhez még legalább egy tucatnyit hozzátehetnék akár, a városok nevei mellé falvakét, átmenetként pedig kisvárosokét. Marosvásárhelyen születtem, de nem laktam benne sohasem; Nagyváradon jártam iskolába, de amikor magam is dönthettem felőle, föl sem merült bennem, hogy Váradon telepedjek le; Temesvárt nemcsak egyetemistaként tekintettem átmenetnek, hanem mérnök szakos hallgatóként is, aki, ha tehette, a szomszédságban lévő' bölcsész karon hallgatta Livius Ciocarlie irodalomelméleti és Deliu Petroiu művészettörténeti előadásait; Szatmárnémeti meg — mely még a nyolcvanas évek elején is, fittyet hányva a realitásokra, csodálatra méltó és komikus erőfeszítések árán konzerválta a Partiumban egyedülálló dzsentri hagyományait — néhány év csendes önképzéssel kecsegtetett, ám otthonnal semmiképp. Családi életünk egyébként valamiféle beállt, mozdíthatatlan átmenet jegyében zajlott, református lelkész apánk folyvást emlékeztetett bennünket a Szentírás szavával, Károlyi Gáspár helyzetünkre mindig megfelelő, kellőképpen pontos (értsd: kíméletlen) és hajlékony (értsd: együttérző) nyelvén: nincs itt nekünk maradandó városunk. Az itt azt a helyet jelölte éppen, ahol a dobozokból hatósági engedéllyel kipakolhattunk végre, és egyben azt is, ahonnan majd tovább kell állni, ahogyan az addigiakban történt. Az átmenet mint létmód felől nem magunk döntöttünk tehát, e tárgyban apánk Kant és Königsberg elmélyült, nézőpontunkból persze valótlan, sőt mítoszi kapcsolatát emlegette, na és Pascalt, aki szerint az embernek minden baja abból származik, hogy nem tud nyugodtan otthon ülni. Voltak persze jó évek is: apánk ’56 után hét évet börtönben töltött el (a kiszabott 22-ből), mialatt anyánk a hét gyermekkel a Duna alsó folyása mentén várakozott a család újra való találkozásának lehetetlen bekövetkeztére, egy Latesti nevű lágerfaluban, amely azóta a ’90 utáni román memoár irodalom kedvenc hivatkozásává vált. Otthon tehát Erdélyben vagyok, a disszidálások a minapi nagy divatja idején a befelé disszidálás módozatait kerestem és Kolozsvárt szemeltem ki otthonomnak, ez a város ugyanis az ízlésem szerinti legszerencsésebb összegzése annak, ami számomra Erdélyt jelenti: egyidőben formátumos és személyes, „nagy” és intimus, mitikus és anekdotikus, fenyegető és önmaga iránt utolérhetetlen leleményességgel részvétet támasztó. A helyszínek mindenek előtt találkozásokat és történeteket jelentenek nekem, és valamiféle befejezetlenséget, amely a töredék formájában mutatkozik meg. Egyetlen verset írok, egyetlen történetet mesélek, sietősen és tökéletlenül. 63
