Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Margittai Gábor: Két sziget kantáta
tágasság, a levegő. A szent számtalan csatornát köt össze, olvasó-emelvénye szinte kikötővé változik, központi térré, ahol a külvilág szélei: a legbelsővel határos ég és föld, és a velük határos elmélyültség összeérnek. Ami pedig harmadjára, utoljára ragadja meg figyelmünket, az Messina trükkje: az egész jelenetet mi is kívülről, egy ablak túlsó oldaláról szemléljük, és úgy látjuk Jeromost, ahogy a tenger láthatja a szigetet, és azon átszűrődve, saját magát. Diaszpóra az, ha a sziget úgyszólván a semmiből emelkedik ki, de a diaszpóra az is, ha az új felület nem egy tömbben bukkan föl, hanem egyszerűen összetorlódik, mint a korallzátonyok. Az első esetben egy hipotetikus középpont tágul nagy lendülettel, amíg a szélek is elkülönülnek, majd megkeményednek; a másodiknál meghatározható (geológiai) sorstényezők hozzák létre a gravitációs mezőt, amely azután előkészíti és megteremti a szél-közép viszonyait. Ilyen mező például a tengeridegenség, a terület-nélküliség vagy a közös időérzék mítosza. A diaszpóra földrajzi gettó: ha elkészült, minden energiáját a külvilág elutasítására fordítja, különben az összeroppantaná, elárasztaná. Szardínia: diaszpóra. A kövek eredendő tengergyűlölete miatt más nem is lehetne: szigetléte, sziget-elve a természeti ősellenség cáfolásában merül ki. Falai olyannyira áthatolhatatlanok, olyannyira feltétlenek, hogy az emberi műveltség vagy alkalmazkodik a Sziget életformáihoz, vagy kiszorul onnan. Szardínia a Mediterrán terület konzerváló tekintélye — szellemi lényege a kizárólagos természeti alap. Szicília viszont provincia. Elegendő egy felületes pillanatás a szicíliai görög gyarmatok templom- és színházépítészetére, szobrászatára vagy a katedrálisok kevert stílusú homlokzatára, a régi városalapok sokszínűségére - azonnal szembetűnik, hogy a sziget művészete bizony provinciális. A kerámiák - elrajzolt figuráikkal, sokszor nyers, esetlen díszítéseikkel, formájuk, tagolásuk pontatlanságával — elütnek az attikai mesterek remekeitől; a szobrok erősebb, ügyetlenebb kezekről tanúskodnak, a színházak pedig, bár itt is uralják a poliszt, többnyire sokkal kisebbek, jelentéktelenebbek. Provinciálisnak lenni: jelenti a középtől való távolságot (vagy távolodást). Ami provinciális, az kerületi, tehát olykor lemorzsolódó, olykor eleven és ellenálló, máskor pedig éppen érintkező, ám mindenképpen átmeneti és lemaradó. A provincia szigetformája: a gyarmat, mint Szicília, mely nemcsak kultúrák peremvidéke, lerakata, hanem tektonikusán is leszakadt: elszigetelődött terület. És provinciálisnak lenni: kulturális dokkok építését is jelenti, hiszen Szicília közvetítő földrész, ott a legkülönfélébb kultúrák kénytelenek szövetséget kötni egymással. A találkozás kölcsönös meglepetése, csodálata ez. Hiába a gyakorlati érdekellentét, a hódítási és hódoltatási nyugtalanság, a görög művészet szicíliai provincializmusa a paraszti őslakosság hatásáról árulkodik. Az arabok, az őskeresztények sem tudtak a görög építészetnek ellenállni, és a maradványok hangulatát saját szentélyeikbe foglalták, ahogy a normann középkor is. Intimitás. A kultúrák, elszakadva a kö57
