Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Margittai Gábor: Két sziget kantáta
taorminai amfiteátrumé: változatos tájak tárulnak a néző szeme elé, de a szenzáció, a dekorativitás lapos esztétikája helyett igazi, nyitott térélményt kínál. Az eszményi rendet árasztó kozmoszt vonja be a darabokba. A háttérdrapéria, a díszlet, a dramaturgiai távlatok, a sorsesemények - a főszereplő: a megidézett Kozmosz. A cselekmények forrása és tagolója, a legvégső mozgató, a konfliktusok valódi megoldása, az atmoszféra, amelyet a hősök belélegeznek és haldokolva kilihegnek, a nézőkkel szembefordított közeg — a Kozmosz. A katarzis a legáthatóbb kozmosz-élmény. Nyitott terek színháza. •k Bacsue Vacocha és Merinkai menekülnek Porto Empedoclesból, mert ellepi őket a por, a kikötő szemete, az olajos tenger, a pánik. A fehér hegyfalak. Karbidlánggal égő hegyfalak között araszolnak a délután felé: Bacsue az országúttól undorodva támolyog, de Merinkai is ernyedten vonszolja már magát. Behálózza őket a halolaj bűze, a kopácsolások, dörmögések, kiáltozások hangjai rémisztőén kisimulnak, s már egyáltalán semmit sem hallani. Fehér hegyfalak között, a piacon, ahol a villanypóznák fekete kenőcsöt izzadnak, a kikötő három kéménye meg távolodva füstölög, a piacon találják magukat. Karbidlánggal égő hegyek között menekülnek, vissza-visszapattanva a láthatatlan falakról. Nem jutunk ki, mondja Merinkai. Dél van. * (Sziget II.) Antonello da Messina mester remekműve Szent Jeromos olvasószobájának ikonikus témáját dolgozza fel, a reneszánsz emberkép, műveltségeszmény és térelképzelés szellemében. Intellektusát, vallásos lelke bonyolultságát idéző, szinte felfoghatatlanul gazdagon tagolt, művészien szerkesztett csarnokban ül Jeromos, kezei könyv lapjain nyugszanak. Ami először szemünkbe ötlik: a magány, az elmélyült szellemi munka: az olvasó méltóság- teljes tartása, mely a könyvön kívüli világgal ideiglenesen de annál határozottabban szakít meg minden kapcsolatot. Ezt az elszigeteltséget erősíti, hogy a szent dolgozószobája, (vagyis szellemi létezésének önmagára összpontosított tere): emelvény, egyszersmind a kép középpontja is. Ám, ha ez így van, ha Jeromos most valóban a külvilág fölött, a külvilág ellenében létezik, akkor miért nem tudunk szabadulni az ablakok, az árkád, a rafináltan elhelyezett kapuk és boltívek nyílásaiban fölvillanó környezet képeitől: a borús-szennyes ég alig látható madaraitól, a dimbes-dombos, zöldellő tájaktól és egy távolabbi város látképétől? Miért nem tudunk megszökni a külvilág fény-üzeneteitől, amelyek a szent alakját is olyan tiszta, emelkedett, ám tökéletesen hétköznapi világosságba öltöztetik? Talán mert Jeromos sem szökik előlük. Az alak magánya után szemünkbe ötlik a csarnok elképesztő szellőssé- ge: az olvasó visszavonult, bőrét mégis nap süti, az ablakokból is özönlik a 56
