Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 12. szám - Margittai Gábor: Két sziget kantáta

az összezártság eszményi alakjának tekinti — a külvilág kirekesztése miatt mégis minden szigeti tett visszacsuklik magába. A külső cél hiánya összpontosításhoz, aprózódáshoz, lelassuláshoz, végül pedig mozdulatlansághoz vezet. Vagy éppen ellenkezőleg: az önmagát totálisnak tételező' térforma felpezsdült, önhitt létezésének forgatagában terjeszkedése, kitágulása csúcsán fejti le magáról és utasítja a mendemondák világába környezetét. A terjeszkedő' üldözési mánia és a passzivitás együttes ellentétes hatására - mintegy kiegyensúlyozandó a paradoxonokat — lép működésbe a szigeti költészet: a belső igazság megteremtése, amely kényszeressége, merevsége és korlátoltsága miatt fokozatosan nyomorúságos fikcióvá minősíti mindazt, ami a szigeten található. A szigetet fikciós válságok sorozata rázza meg létének két végpontja között - a sziget: fiktív tér.

De önvédelmi transzcendenciája, kialakulásának, elérhetetlenségének és morfológiájának körülményei miatt eredendően mitikus tér is. Archetipikus alakzata műveltségünk születésének: az eredetnek, és ó'sfor- mája a lejárt idó'nek: az elnéptelenedés-halálnak és a felejtésnek. Atlantiszban tudásunk szigeti származása ó'rzó'dött meg, annak a háborítatlan ó'sfé- szeknek az emléke, amely mindentől elzártan, mégis közvetlenül kapcsolódva külvilágához, egy szellemi ősrobbanás nyomait viselte friss felszínén. Létezésünket, művészetünket szigetre vezetjük vissza, egy kiemelkedő' terület mikrokozmoszára, mert a születést sem zártság, sem rejtély nélkül nem tudjuk elképzelni. Ha Atlantiszra gondolunk, városkörvonalakat és iszapot látunk, meg ami a kettó' között van: látjuk az elképzelhetetlen összesűrűsö- dést: egy magasabbrendű középpont önteremtését, látjuk a játékot, a delfinszobrokat, majd ennek a középpontnak a kiáradását és lecsillapodását. Végül pedig az elárasztását. A mindenkori atlanti műveltség gyarmatai: a szélterületek ebből az emanációból alakulnak ki, de ennek során maga a közép is kimerül, kitágul és peremre szorul. Ahogy az eredeti formának lejár az ideje, s a határok védekezó'en bezáródnak — az özönvíztói vagy az ösztönös anakronizmustól - a középpontból peremterület lesz.

Atlantisz arra emlékeztet, hogy a sziget eredetileg mindig középpont. A közép mítosza.

A sziget mitikus terében (és szigetlétet) élnek a tengerészek, a bálványok, a héroszok, a kitaszítottak, a kiválasztottak, a rezerváltak, a hibernáltak, az arisztokraták, a pogányok és a renegátok - akik háttal táncolnak a külvilágnak. Az anakronisztikus szakaszban már a zártság paranoiája alapozza meg a sziget-mítoszokat: a halandók, a névtelenek vagy az élhetetlen utódok kirekesztése fogalmazódik meg bennük. A kelta Almasziget a boldog magány, a halhatatlanság rezervátuma. Thule, Mu, Sanka dvipa — Atlantisz: az ember szellemére, eredetére, művészetére vonatkozó őstudás bezáródásá- nak, az Éden, a reflexió végsó' és jóvátehetetlen elmerülésének a jelképe. Szent Ilona, Ördögsziget: a visszafoglalhatatlan külvilágé. Utópia: egy spekulatív falansztervilágé, Rapanui: a sorsszerű kihalásé.

Az eredet és a vég szigetei.

A mitikus sziget metafizikus koncentrátum a térben (és az időben), olyan eró'tér, amely önmagába fordulva — és a bevándorlók számára már ezoterikus homályba burkolózva a bekerítés diktatúráját, az elszigetelés, a kizárás abszolutizmusát valósítja meg. A sziget menedék és terror a sziget48