Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Margittai Gábor: Két sziget kantáta
is, a kibukkanó tér, a maga képlékenységével és nyitott kerületével, a külvilág iránti bosszúvágy topográfiáját kezdi formálni önmagából. A kilépés az ó'sanyagból (vagy az ősanyag leapadása, lecsapolása), az önazonosság és a transzcendencia együttes tapasztalata. Eltekintve azoktól a visszás esetektől, amikor magukat megingathatatlannak tételező' világok kerülnek váratlanul víz alá, pár hanyatlásvégi zátonyt hagyva csak a felszínen. A sziget kilépésekor eredet- és azonosságérzés, lojalitás és függetlenedési vágy tusázik egymással: miközben száradnak, szilárdulnak a kövek, még hatnak a vízi és víz alatti hagyományok, a fedettség térélménye; de ahol a két elem szétválik egymástól: a különbség pontján és partvonalában, már záródni kezdenek a peremterületek. A sziget az önállítás, a védelem transzcendenciáját éli át. A legkritikusabb percet: a tenger: a külvilág elvesztését. A víz egyszerre hidrákkal, vízbefúlt küklopszokkal, gerjedő' áradásokkal telik meg, a part kínlódva tűri az immár ellenséges elem ostromát, szöveteiben a cethullák mészrétegeinek idegenségét. Kiemelkedik a szél és a közép mítosza. Egyrészt a tenger és az új föld kapcsolatában: a föld-rész tengeri centrumnak érzi magát, mely meghatározó találkozási és viszonyítási pontja anyagminőségeknek, térérzéseknek, áramlatoknak, és amely tagolttá, vagyis megokolttá teszi az ó'sanyagot. Minden sziget a Tenger Köldöke, Ogügia, ahol Kalüpszók laknak. Minden sziget: szünet a tengerben. A tenger viszont, eredeti tagolatlansága miatt, még mindig saját részének, tengelynek tekinti az új földet, de paradox módon sebnek is, amelyet be kell gyógyítania. A szél-közép viszony másrészt a sziget belsó' rendszerében hat: a szél a peremvidéki, a határoló, ezért folyamatosan lemorzsolódó dolgok rendjét jelenti, a közép pedig a rögzítettekét: az önállóság, a körbeérhetó'ség és - járhatóság, a totalitás: a hozzáférhetetlenség és a lekerekítettség filozófiáját: a szigetiét ó'selveit. Ebből a középből árad majd ki az a szélsőséges tengerel- lenesség, mely minden szigetlakot zárt hálózatba, zárt formákba hajszol. A zártság szellemébe. Mert szigetnek és szigetlakónak lenni: a zártság paranoiája. Hiába állítja Ortega, hogy a határ a kitágulástól és a megsemmisüléstől óvja a dolgokat, az tehát valami merev, elkülönülő karima, hiába idézi Hegelt, aki szerint a határolt már nincs ott, ahol a határ húzódik - a sziget éppen határaiban a legelevenebb. A folyton morzsolódó széleken. Saját peremein, ebben a befejezett kiterjeszkedésben, falba ütköző nyújtózásban fészkel a szigetlakó, hiszen szüksége van a szélek ingereire. A sziget-szellem a határokban ölt formát - így lesz a peremből eleven, szerves felület. Eleven és hazárdírozó. Mert szigetnek és szigetlakónak lenni: a születés és a törvényszerű, de mindig váratlan özönvíz közötti időszak áthidalása. Amikor a közép a szélbe olvad, amikor megszűnik a kettő közötti formális dialektika, és feloldódnak az időnkívüliség határai, egy időre begyógyul a tenger sebe. A szigetiét passzív természete a zártság paranoiájából adódik. Annak ellenére, hogy fönnállásának ideje alatt mást sem tesz a középpont, csak biztonságát szervezi: szemmel tartja a vízszintet, igyekszik kiszorítani a beszivárgó tengert, mely megrontaná egyneműségét; bátorítja a kényszerű testi és szellemi endogámiát, és a hermafroditizmust sem ítéli el, mivel azt 47
