Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Margittai Gábor: Két sziget kantáta
közi-tenger legalsó rétegei áramlanak, garatjuk mélytengeri hegyüreg, ahonnan Szardínia geológiai ó'störténete mormol eló'. Fojtott, fenyegető' dal. Kifeszít, reménytelen menekülésre ingerel, nevetségessé teszi ember-műveltségedet. Mint Poszeidón-oltárba kövült szó. Mint mélyülő' tenger. Mint a megformálás és szétbontás együttes hangsora, úgy gyökerezik benned ez a parti ének, ez a vízimádó, honvággyal teli szertartás. Hangáldozat. Ha elhalt már, és az énekesek dermedt tekintete megint eleven, akkor is csak dadogni tudsz sokáig. (Mólók) Villanova Tulo Barbaggia, a sziklás rablóvidék közepén fekszik. Barbaggia. Rozsdás, paraszti eró'szakosság a szóban, csak meg kell ízlelni. A legtöbb emberrablás, gyilkosság, vérbosszú e belsó' hegyek között történik, a szárdok ezzel a területtel riogatják a jövevényeket. Bacsue Vacoha és Merinkai is nagy elővigyázatossággal kerülgeti a vonulatokat, bár Macomertól Oristanoig barbaggiai férfiakkal, egy ragyással meg egy hallgatag kövérrel vitetik magukat. Az út menti fákon plakát lobog »Giuseppe kiszabadult!« felirattal. Barbaggia Szardínia legháborítatlanabb középsó' területe, a Sziget reménye, ahol az évezredes föld-műveltség hagyományai keverednek a banditizmuséval. A kacskaringós, sárga hegyi ösvényeken juh- nyájak ropogtatják a kiaszott cserjéket, kecskék, öszvérek, kistermetű ban- dzsa lovak téblábolnak a pásztorok neolitikus kőjurtái körül. A falvakban nyáron abg van élet, a munkaképes férfiak mind odakint a lapályon legeltetnek, őriznek foglyokat, vagy gondoznak bosszúültetvényeket éppen. Mogorva szárd parasztok, tudomást sem vesznek a tengerről - a szárd őslakosság, a Pireneus-lakó sardanák ők, akik valamit mindig mormolnak a foguk között, ha nurage mellett visz az útjuk. Villanova Tulo is zárt és üres, mint a többi Sziget-falu. Bacsue szakadékba lógatja a lábát: csodálja a mustárszínű hegyoldalakat, a szabályos olívaerdőket meg a kaktuszkerítéseket a birtokok körül, lent a völgyben - Bacsue kedveb e szerény növényeket. Merinkai ujjai dühöngve próbálnak szabadulni a füge ragacsos levétől. Napok telnek így. Vagy legyen inkább Stintino? Legyen a Torre Pelosa? Nps? Erezni a földnyelvek homokráncait, az állandó kételyt, ahogy a tengervíz oldja-tölti az öblöket? Érezni a tengeri demokráciát? Merinkai átevickél a vízisünök és csalánok között a fagyott lávadarabkára, amelyen a Torre Pelosa áll: szakadozott, kapu nélküli őrbástya, magányosan bámul egy távolabbi nyúlvány tornya felé. Merinkai a harcias kis félsziget férfias makacsságában, Bacsue pedig Merinkai keleties árnyékában gyönyörködik a parton, nem messze a helytől, ahol éjszakáznak majd, az ég alatt, kicsípett bőrrel, egy csipkésre dermedt, sószagú lávamező sírformájú vájataiban: ami jó is meg nem is, hiszen nem fojtogató a forróság, de aludni sem tudnak a kő szívén a delfinek zakatolásától. A szemvillanásnyi sötéteken a Torre Pelosa őrködik, meg az egymással diskuráló öreg parti tornyok körbe a szigeten, és Bacsue azt hiszi, már nem is lehetne gyönyörűbb, amikor reggel, pisilés közben (míg Merinkai 41
