Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Margittai Gábor: Két sziget kantáta
Ha két szárd idegenben találkozik, akár a sivatagokban, akár csak Piombinoban, a szomszédban, azt kisebbfajta ünnepség kíséri: ismeretlenül is testvérként fogadják be egymást. Összeköti őket a közös tértapasztalat. Az efféle találkozás a falakat erősíti meg a külvilág felé: magukban még rongyos, lenézett hajótöröttek odakint, ketten már önálló kis kontinenssé állnak össze. Alacsonyak, kerekdedek, amolyan hegylakó-formák a szárdok: sötét olíva-arcuk, rövid tagjaik gyakran kövérkés, de izgékony testtel párosulnak; kedélyességükkel, nyíltságukkal az olaszokra, mokányságukkal, bárdolat- lanságukkal valami bizonytalan körvonalú, de régóta keresett népségre emlékeztetnek. Hiába irtják ki egymást családostul, ha a bosszú úgy kívánja, idegenben elválaszthatatlanul, szinte tektonikus szükségszerűséggel tapadnak egymáshoz, ahogy ezek a nevek is bennem: Florinas, Galtelli, Villanova Tulo és Bonari. Ha Florinas hangzik, a dél metafizikáját látni a legforróbb órák vákuumában. Állni egy pálmafának támaszkodva a zenit-világba ágyazódva - a megfelezettség kísértéseit állni. A kettémetszett nap szakadékéban egyensúlyozni. És átélni e pár óra zavartalan jelen mozgási szabadságát: beszabadulva a délbe, megszabadulni az idő felelősségétől. Ahogy 11 körül megakad az idő', a Nap csak saját tengelye körül forog, vakufényűén izzanak fel az utcák, a szökőkutak vize láthatatlanná válik, mert minden atom megtorpan, fölfüggeszti létezését. Bacsue takarékosan mozog, Merinkai viszont tobzódik a melegben: lobog minden porcikája, a tereken lohol, az utcákon meg a zsaluk mögé lesve ácsorog — fűti ez a kifordított lét. Nemcsak a pálmák és az alvó vörössárga por, de a magnóliák bőrlevele, az üres padok is ontják a merev és olvadt fényt. Éles, sebzó' fény-lemezek. És látni a dél metafizikáját az esti órákban, amikor a falu öregei kitelepednek a templomtérre üló'fürdó't venni az eseménytelenségben. Florinas egy templomkertet is mutat, váratlan és keresetlen érzékiségű belsó' udvart, mely: kert, gondolja Merinkai, és körbepillant és legyint a levegőbe, ez a kert az Éden szót formálja, a Hegyi Öreg lugasai öltenek testet benne. Két narancsfa áll a kapuban, roskadásig savanyú gyümölccsel, mögöttük egyenes pálmasor vezet a homokkő' harangtoronyig, a falakhoz leánder simul, halványvörös virágok, szétloccsant narancsok erjedt leve, barázdák gyémántszilánkokkal. Külvilágot cáfoló zártság. Bacsuéra emlékeztet, hogy a szagok forrók és édeskésen-foszladozóan részegítők, hogy tőlük kiszárad a torkom, gondolja Merinkai. Ha Galtelli hangzik, csupán egy öreg gyíkfészket látni, bár a gót kultúra leleplezó'n hat mediterrán környezetben. Villanova Tulo annál elszántabb. Hangok törnek föl belőle: először csak megdermedsz, fülelve: nem morgás, nem is dallam ez, legyen körbejáró áradás, de mikor üvegesednek a csigolyáid, amikor már fölpattintanak ki vájnak elmosnak a hangok, akkor engedelmesen lankadsz te is a morajba, hajlékony morajlás vagy csupán. Hangok a Sziget alól. Négy férfi vállfogással összezáródik, magas orgosoloi fickók narancsszínű, buggyos viseletben, mozdulatlanul állnak^ míg vonásaik egyetlen elfordított, előrehajló, összpontosító arcba olvadnak. És ez az arc felnyílik, keskenyre nyitódik, mert tüdejükbe a Földmű
