Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Calvus, Caius Licinus: Versek (Kovács András Ferenc fordításai)
sokszáz éveken át... Ne félj, majd szebbet veszek én neked: víg szőlővenyigést, falevélbe font diókkal, dionysosit, drágácskám! De nem is ... Tekints inkább, kincsem, a nyár delejes, tüzes égboltjára - csak azt adom mindörökre szerelmem új, tékozló jeleként neked, ó, parázs éjszakák berakásos, ős, mély ékszerdobozát!... Ni, hány melltű, fülbevaló, bizsu, hány tömött csillagfürt - lecsiszolt, csodás, pörgő gyöngysorok, ékkövek, kígyós karperecek kavarognak! O, nézd, nyakláncod is ott ragyog köztük, s néha lecsillan... És már mind, mind a tiéd csak, amíg leszünk, míg fényt szór, sugaraz belénk Uranus birodalma, míg rajtunk végtelenül suhan át a vágy. III. Bájos Quintiliám után bujább tűz perzselt: Fulvia égetett! Magába roskadt lelkem a gyors, futó szerelmek pajzán súlya alatt (------) Szívtam Caelia illatát s a mellét, s közben Flora, a kurtizán, bolondult értem... Olykor Adoneus lehettem én is, ámde hiába (------j (--------) szerettek úgy! Ma éjjel Postumilla parázslik, ó, vad ágyam Orcusában: elégek én örökre!
