Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 12. szám - Sándor Iván: Rocinanante nyomában

Meghökkentő, hogy Broch úgy gondolja: a regény - ellentétben a költészettel és a drámával - alkalmatlan rá, hogy benne mítosz fejeződhessen ki. Azért, mondja, mert (szerinte) nem rendelkezik a minden nagy művészethez nélkülözhetetlen stílusteremtő szimbolikával. Vannak hatalmas regények, de „a regény nem stílusgyártó, hanem stílusfogyasztó, nem stílus-szubjektum, hanem — objektum, és az általa teremtett szimbolika jóformán mellékesnek számít, melléktermék”.

Lehet, hogy Broch azért gondolta ezt, mert az irodalmi tudatba akkor még nem kódolta be magát a Kafkával kezdődő, Borgesig, Beckettig, a mai spanyolnyelvű regényig, vagy az új osztrák regényig terjedő mítoszkereső/teremtő regény? Lehet. És az is valószínű, hogy korunk irodalomteoretikusai számára például az ilyen problémák lehetnének a közhasznú kérdések.

A regény mítoszt hordozó lehetőségéről, mint szimbólumjel él bennem, hogy az elmúlt századvégen a Rocinante nyomában haladók egyike felfedezte, hogy Don Quijote helyén már Sancho ül a nyeregben. Valóban a huszadik századi regényben megtörtént a lovas-csere. (,,... mikor a te hű Sanchód, nemes lovag, fegyverzeted magára öltve, lándzsád kezébe véve felül Rocinantéra, akkor támadsz fel majd őbenne...” - Unamuno).

Eltelt azóta egy évszázad. Rocinante nyergében ma mintha Dulcinea ülne. Miért? Mert ő az, akiről nem tudjuk, ki is, azt sem tudjuk, hogy van-e valójában, vagy nincs, álmodjuk-e, vagy elgondoljuk. Ebben a voltában jelenti az új feno- mént. Nem is az fontos, hogy meg tudjuk határozni, hanem az, hogy megtestesül benne a korszak változó „lénye”, a személyiség átláthatatlansága, mint veszen- dőségének „időszerű” stációja, s mindaz, amit erről érzünk, gondolunk, álmodunk, őrzünk, elveszítünk, visszakövetelünk. („Csak az Isten tudja, van-e a világon Dulcinea vagy nincs, puszta fantom-e ő vagy sem, s ez nem is olyan tárgy, ami felől szükséges volna az utolsó percekig bizonyosságot szerezni...” — Cervantes).

21