Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Sándor Iván: Rocinanante nyomában
k Olyan átláthatóak az irodalomteoritikusi műhelyek esztétikai maszkokkal elfeledett hatalmi küzdelmei. Az vész el a kardcsörtetésben, — szerencsére vannak meghatóan konzekvens és magányos „kiiratkozók” ami azt hiszem, minden mérvadó elemzés kiindulópontja, az intuíció, mely a műben valami lényegeset fedez fel Elet és Föld kapcsolatáról, és az újat, amit a szenzibilitás tapint ki, aztán értelmezői apparátusának latbavetésével — a mű és poétikai eszközeinek átvilágításával - közvetíti a befogadóig. k A regény egyik legizgalmasabb újabb kérdése az, hogy nemcsak a történésben, hanem a nemtörténésben is van feszültség, van esemény. Egy érzés, akár a közöny, a tehetetlenség, akár a veszendó'ség leírása, ugyanolyan elbeszélés, mint egy gyilkosságé. Minden hozzánk tartozik. A megelőző gondolatmenetek kontextusában: az is történés, hogy az emberi egzisztencia még „összerakható”, és az is, hogy már „összerakhatatlan”. * Minden múltfelidézés jelenidejű. A felidézett érzés, emlék, esemény, annak az érzés-tudat tartományában jelenik meg, aki emlékezik. Elsó'sorban arról ad hírt, hogy a jelenbeli En-nek milyen a „kondíciója”? mit, miért, hogyan képes felidézni?; mit, miért nem tud felidézni? Egy előhívott arc, tárgy, pillanat aztán összekapcsolja az időben távol lévó' arcokat, mozzanatokat is. Ez az Idő használatának egyik újabb lehetősége, mondhatni, az idő kiiktatása. A mondat, miközben a jelen teste, így lehet az Idó' tartálya. A jelenből generált, bármilyen idó'térbe való behatolás azt sűríti, hogy a pillanat megragadása közben, milyen az a feno- mén, amelyik koherens, vagy inkoherens a kollektív emberi tradícióra. k Kilenc hónapja fejeztem be A szefforiszi ösvényt. Milyen lesz annak a hangzásnak az elsó' üzenete, amely majd (nem tudom, mikor) megszólal (bennem)? Amikor több, mint egy esztendeje feljegyeztem, hogy egy regénynek van az első' mondatok leírása eló'tti élete is, nem erre a várakozásra (vágyra?) gondoltam. Az, hogy a regényíró üzenő-felfogó Énjét működésben tartja, a kezdő mondatok leírása eló'tti, prae-szakaszt is megelőzi. Mi történik akkor, amikor megjelennek az első képek, ezek az első morzejeleket „visszhangzó” metaforák? És mi történik akkor, ha nem egyetlen mindent magába sűrítő kép jelenik meg? Ilyenkor a képi metaforákban „hangzó” üzeneteknek még nehéz küzdelmük lesz egymással. Nekik kell (egymás között) eldönteni azt, hogy melyiküktől nem tud a regényíró megszabadulni. Az érzéki „küzdelemben” kialakuló hierarchikus elrendeződésben derül ki, hogy melyikből lehet fődallam (kép), és melyekből az eljövendő regény mellékdallamai (motívumai). De bizonyos, hogy mindez csak az érzéki tartományban játszódik. Mindenesetre meghatározhatatlan a kétségtelenül „játékban lévő” tudatos elemek aránya. k Annyiszor hivatkoztam ezeknek a jegyzeteknek a címébe foglalt forrásra, hogy ideje lenne azért egy búcsúpillantást vetni Daumier lovára és lovasára: a regény mítoszára. 20
