Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 12. szám - Sándor Iván: Rocinanante nyomában

nizmusai” kevesebb kiaknázni valót tartogatnak a regény számára. A belső' idó', a lélek távja, az emberi természet azonban véget nem éró' felfedeznivalókat tartogat.

•k

A szefforiszi ösvény elsó' olvasói közül többeket meghökkentett az, hogy a „Lévi-út”, a „Ruben-út”, a „Simon-út” egyaránt az Én veszendó'ségének az útja. É.

S. a televíziós interjúban feltette a kérdést: akkor hát mi a lehetó'ség az emberi megőrzésére?

Figyeltem a tekintetét. Nem riporteri rutinkérdés volt. Mintha személyében lett volna megérintve. Ennek örültem. Mások is feltettek hasonló kérdést, s az ó' tekintetük is hasonló személyességről árulkodott: ha minden út az „elveszés” útja, akkor mégis, merre lehet elindulni?

Próbáltam válaszolni a kamera előtt. Zavart, hogy talán túl magabiztosak a szavaim. Lassítottam. Szünetet tartottam. Megkezdtem a vissza(ma-gamba)- vonulást. Azt feleltem, hogy talán az egyedüli lehetó'ség rálátni az emberi ve- szendőségre, a szellemi ember önáltatásaira, a társadalmi ember hazugságaira. Félredobni a maszkokat. Úgy lenni benne az új civilizációban, hogy tudjuk és megvilágítjuk: a korszak az áltatások, a hamisítások, a másolatok kora.

Mészöly Miklós egy évtizede a negyedik útról írt. Őt akkor még erősen foglalkoztatták a történelmi alternatívák, (sokunkkal együtt). A „két út” között és után, a „harmadik út” illúziója helyett egy negyedik: az emberi empátia, a szolidaritás, a bensőben való „elhelyezkedés” kollektív és szabad, értelemcentrikus és önzetlen útja. Egy évtized elteltével az általános megoldhatatlanságokban összetalálkoznak a történelem relatív-alternatívái, és átláthatóak a személyes autonómiák párbeszédképtelenségei.

Nem gondoltam mindezt végig a kamera előtt. De azt hiszem, megérintett belőle annyi, hogy kiegészíthettem a magabiztosan indított feleletemet: egy regény attól az ami, hogy habár tágabb világot modellizál, de szerencsés esetben itt és most segíthet ráébredni az illúziókra, önáltatásokra, hazugságokra.

*

Ciorán néhol lenyűgöz a tisztánlátásával és őszinteségével, de vannak gondolatai, amelyek használhatóságában kételkedek. Például az, hogy ő azért keresi hiába a válaszokat, mert a történelem is, a művészet is „véget ért”, s ha valaminek „vége” van, akkor ott nemcsak feleletek, de kérdések sincsenek.

Egyetlen korszaknak sincs úgy vége, ahogyan egy könyv utolsó oldalát be lehet hajtani. A korszakok egymásba hullámzanak. Az viszont rendkívül inspiráló, hogy úgy gondolja: „... túlontúl is tisztánlátóak vagyunk ahhoz, hogy ne féljünk, miután kiábrándultunk az illúziókból, sőt, az illúziók hiányából is...” Azt hiszem, itt nem gondolt a regényre, (arról már régen levette a tekintetét), ám mégiscsak arra az emberi helyzetre irányította a figyelmét, amely a századvégi regény, illetőleg a századvégi ember lelki-tudati helyzetéhez tartozik hozzá. De ez egyáltalán nem a tizenkilencedik századi illúzióvesztések kora, illetve regényanyaga. Olyan új helyzet, amelyik arról „szól”, hogy a személyiség veszendőségé- ben, ami, - Hermann Broch szavaival — félévszázada, mint lehetó'ség borzongással töltötte el a civilizációnkat, már benne élünk. Ez akkor is titokzatos helyzet, ha nem vagyunk misztikusok. Titokzatosságának egyik paradoxona az, hogy az áttekinthetetlenül gomolygót, áttekinthető-befogadható új regényanyanyelven kell(ene) „elbeszélni”.

19