Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Sándor Iván: Rocinanante nyomában
Sándor Iván Rocinante nyomában (1998 szeptember-október) X öldényi Lacival múzeumi sétáinak naplójáról, a Veronika kendőjéről beszélgetünk; főképpen a spontánul támadt mondatok születésmechanizmusáról, az „álomban írt” jegyzetekről, a hajnali felriadások alkalmával papírra vetett mondattörmelékről. Úgy gondolom, hogy ezek a kincsek a leírás tudatosságában kapnak formát. E közben generálódik az energia, amely további spontaneitásként működik, egymásba játszatva az észlelést és az értelmezést. Minden spontán jegyzet kidolgozásában ott a tudatos elem. Ahogyan Proust írja: csakis az értelem nyilváníthatja ki, hogy az első helyet az ösztönnek kell elfoglalnia.” Ösztön és értelem abban a felfedezetlen valóságban dolgozik együtt, amelyet a regényíró, - a szavak csúszdáján beléhatolva - képekben formál meg. * Nem foglalkoztatott sohasem az, hogy a Recherche előtt írt-e bárki a proustiéhoz hasonló hosszú regénymondatokat. Közmegegyezés, hogy a modern regény történetében őt tartjuk az ilyen mondatok megteremtőjének. Ebben a mondatban találkozni tud a külső és a belső Idő; olyan textúra, amelynek rétegezetten sok dimenziójában alakul ki a szövésminta. Az ilyen mondatnak rostjai vannak, mint az élő szervezetnek. A külső és belső Idő ennek az egyediségnek a tengelyén simul egymásba k Claude Simon is ilyen hosszú-mondatokat írt. Kettőjük között legmaradandóbban Hermann Broch dolgozott hasonlóan telített mondatokkal. Ez az egész azonban azért érdekes, mert az epigonok között elterjedt az üres hosszú-mondat, amely öncélú (és olvasófárasztó) táv, szöveglabirintus, nem sűríti sem a külső és belső Idő, sem az érzések és értelmezések kapcsolódását. Claude Simon hosszú-mondatai, - anélkül, hogy esztétikai szerepüket ezzel kimeríteném —, mintha a Proust-mondatok leszármazottai volnának, azzal az organikus különbséggel, hogy a családfának ezen az ágán azért virulnak más virágok, mert, ha azt mondjuk, hogy a prousti-mondat a külső és belső idő tartálya, akkor elmondhatjuk, hogy Simon mondatai felfedezik és formába öntik a belső idő és a történelmi idő kapcsolódását. Érdekes paradoxon, hogy ezt a majd félévszázaddal későbbi teljesítményt gyorsabban meghaladta az idő, mint a prousti hosszú-mondatot. (És nem egyszerűen azért, mert Proust nagyobb író.) Az ok, úgy gondolom az, hogy az elmúlt egy-két évtized felgyorsulása, mindennapivá tette a megközelítésekben a történelmi tudatot. Annyira kiismertük a történelem természetét, hogy „belső mecha18
