Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 12. szám - Tarján Tamás: A megtiport köntös (Tandori szonettkoszorúi)

sabb) madara: lovacska. Ennél is beszédesebb - a változott szituációt feltáró - a szerepcsere. Szpérónak a költő volt a gazdája. A homlokcsillag formai- jelentésbeli átvitelével lovacskává és égi tüneménnyé - a verscím és egy verssorozat mitológiájával királyivá is — vált madár fehér ragyogásával már olyasfajta mennyi Gazda, mint amilyenről, némiképp rokon viszonylatban, Babits versel {Ádáz kutyám).

A Szonettkosz kosz szava meg is jeleníti a hétköznapok „elkoszoltságát”. Szó szerinti kifejezést nyer, hogy kosz van, koszorú nincs. S tele a vers (a 7, a 9, a 12) hívásokkal és reményekkel: tán Samuel Beckett, Francis Bacon („II.”), Lucien Freud vagy más felkínálja azokat a kérdéskötegeket (vagyis persze újabbakat), melyeket Szpéró gazdája magától értetődően — az értés óhajával - tulajdonolt. Ezek a vágyak végülis a Wittgenstein- (familiárisabb természetességgel majd a Witti-) rátalálásban realizálódnak. A „lóversenyes” korszak nagy befutója Wittgenstein. Amikor 1995-ben Tandori első két verseskötete, a Töredék Hamletnek (1968) és az Egy talált tárgy megtisztítása (1973) új kiadásban megjelent, kísérőszövegeiben csakis a három évtizeddel korábban még nem is ismert filozófus téziseinek és aforizmáinak jegyében értelmezhette vissza e két könyvet.

A második (1995-ös) szonettkoszorú Mesterszonettje nem csupán a Masfer-elemű lónevekre mond „Vagy igen, vagy sem”-et (”Lesz-e annyi valódi lónevem. / Ha nem, feladom a mesterszonettet”). A „madaras” Tandori halk (és határozott) - a madarakra mondott - igenje a föntebbi választás vagy- vagyából filozófiai is-isnek, netán sem-semnek hangzik. Ami lehetne a megengedés előnye, ha nem a kedélyhullámzás csapongása szerint váltakoznának a feleletek.

Mára a „lóversenyes” periódus csitulóban, a Wittgenstein-szemeszterek megszűnőben. Az igen helyén a nem kiált, csattan föl. A ne, a nem, a semmi sem, a senki sem. Két 1998-as Tandori-prózamű {Vér és Virághab; Játéktörténet) is ezt - kendőzés nélkül szólva: a nemlétvágyat - ekhózza. „...talán nem érthetetlen, ha azt mondom: senkit igazából látni nem akarok . (...) A jeltelenségbe szeretnék elsüllyedni, azt pedig élve már nem lehet. Ezért szeretnék nem élni”, például. Megtámogatásként is, replikaként is: „A mozgás szabadsága az egyetlen érték nekem az egészségen, az elalvás képességén kívül”, például. Szabadság és egészség a fő vágya annak, aki nem-lenni vágyik. Hamlet üzenne...?: „Meghalni, - elszunyadni, - semmi több” („és alunni!”); ez az a Vagy majdnem az?

A Hekatomba jelenébe érkezve - véljük - a versbeli ego sem sajátként, a lélek bentjéból élt-birtokolt tiszta létproblémák, sem „talált tárgyként” kapott művésztársi létproblémák fölé nem hajolhat. Ami nem jelenti, hogy nincsenek létproblémái. Fő létproblémája épp az, hogy van-e (megírható) létproblémája, s az (ez) létprobléma-e? S ha igen, megírandó? Kinek?

A Szonettfos (és jegyzetek) mottó-alcím utáni 14 tétel és (a fentiek miatt ily című) Szégyenszonett a kései József Attila elforduló-átkozódó költeményeire utal (Tandori állandó kontrakarírozó nyelvi ötletességével). Vagy inkább az ősz Vörösmarty arca és fuldoklása döbben belénk? „A gyalázatos földön botladozva: / „haza”; „...köröm az agy, tépi agy az agyat”; „...lakat / csattan tüdőn, májon, veséket // önt el a vér. Mekegve sírok”... József Attila Vörösmartyt memorizál?

14