Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 12. szám - Tarján Tamás: A megtiport köntös (Tandori szonettkoszorúi)

jelleg, melyet újabban Szepes Erika fejtett ki. Szerinte a feltűnően nagy számú rontott szonettek a felbomló századvégi világ, a hasztalan keresett alkotói és emberi önazonosság formai megfelelői. Ám a szonett épp bomlása közben újul - talán mert megszabadul gyönyörű szabályozottságától és monotóniájától, túl-hosszú tradíciójától és értelmezésének sablonjaitól -, s megmarad az európai irodalmi hagyomány univerzális, szellemidéző alakzatának. A szonettkoszorúban mindez halmozottan érvényesülhet.

A Hekatomba a 2000 1997-es évfolyamának hasábjain nyomult előzménye helyébe, illetve csupán „helyébe”. Amennyire a szonett&osz emlékeztetett a szőne tt/íoszorúra, nagyjából annyira emlékeztetett a szonett/os a szőne tt&oszra. Az immár terjedelmes jegyzetekkel (keletkezés- és szenvedéstörténettel) is kiegészített szonettkoszorú „a 14+1 formát legalább váz szerint tartsuk be!” jelszóval íródott, de mesterszonettjéből Szégyenszonett lett, s ugyanúgy nem gyűjtötte össze az előző tizennégy szonett kitüntetett sorait, amiként a Szonettkosz Mesterszonettje sem (hiszen ilyen ismétlődő, kötelező helyre, helyekre sorolt, „kultikus” egységek ebben a két szonettciklusban eleve nem is voltak).

Mivel a három szonettkoszorút különböző külső és belső sajátosságok — a sok tudatnyi idézettel megvilágítható, Tandori által is evidenssé tett József Attila-i ihletés, A Kozmosz éneke hatása; a madarak mint lények, teremtmények súlyosan meghatározó életélmény-halálélmény-jelenléte stb. - összefonják, korántsem indokolatlan a Szonettkoszorút úgy tekinteni, mint ami már akkor a Hekatomba helyén jelezte híját. Tehát nem pusztán lefokozó, dekonstruáló linearitást, hanem sajátszerű, többjelentésességet eredményező körkörösséget vélelmezhetünk a három alkotás között. Kiterjesztve Doboss Gyulának azt a nézetét, miszerint Tandorinál - főleg epikájában - az irodalom nagy kontextusa nem bomlik régire és újra, magyarra és külföldire, eredetire és lefordítottra, megélt életre és megírt életre. E kettő - valameny- nyi pár, és valamennyi együtt is egy; vagy ahogy Tandori mondja: író vagyok. Ezt írom.

A mostani keretek között, mondhatni, csak a Tandori-szonettkoszorúk létéről és összefüggéseiről szólhatunk. Struktúrájuk, szókészletük, rímtechnikájuk elemzése éppúgy kényszerűen elmarad, mint az oeuvre egészébe történő beágyazásuk. Ám hiába küzdünk tárgyunk önkörén belül is a helyszűkével, ki kell lépnünk a vizsgált műforma tágabb terepére. Ki, mert részint épp Tandori szonettjeinek és szonettkoszorúinak köszönhető, hogy a „14+1” szonett, e tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt még igen ritka lírai alakzat költészetünk egyik divatszerűen művelt, mára nagy példatárral rendelkező formációjává lépett elő. Természetesen Tandori első, míves vállalkozása előtt és mellett - tőle függetlenül - is születtek formahű, becses szonettkoszorúk: Gergely Ágnesé, Székely Jánosé, Markó Béláé, Láng Éváé például (egyikük- másikuk tollán nem is egy ciklus). Ezek mindegyike valamilyen módon azt a világteljességet kereste - akár negatív lenyomatában is —, amelynek kimondása, újraalkotása a szonettől kapott programja és hivatása a szonettkoszorúnak. Különböző minőségüket tudva, de értékelő attitűd nélkül Imre Flóra, Jánosházy György, Bágyoni Szabó István, Pálfi Ágnes és mások szonettkoszorúit is ebbe a vonulatba illeszthetjük. Viszont Tandori ihletése nélkül ahgha íródtak volna meg Horváth Ferenc és Károly György kanoni11