Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 12. szám - Tarján Tamás: A megtiport köntös (Tandori szonettkoszorúi)

kus formaelveket álarcként magukra öltő, mégis kikacsintó, a szonettkoronához társított értékekre rálegyintő kompozíciói. Feltételezhető, hogy a szakirodalomban bőségesen elemzett Tandori-szonettek - és általában a szonettműfaj reneszánsza —, valamint az egyre-másra feltünedező szonettkoszorúk nélkül a mindig is mestervizsgának tudott szabályozott ciklus mint poétái játék nem pezsdítette volna meg az irodalmi folyóiratok, versrovatok szerkesztőinek fantáziáját. Különféle híres szonettek különféle megfontolások szerint választott soraira a közelmúltban nemegyszer írattak látszat-szonettkoszorúkat (1998. április 11-re, a költészet napjára például az Elet és Irodalom szemelte ki Weöres Sándor Hála-áldozat című szonettjét, melynek két-két megadott sorát tizennégyen foglalták újabb szonettekbe. Ezzel a literatúra köztársasága látszólagos szellemi érintkezésekben és szerencsés véletlenszerű gondolattalálkozásokban térképezte föl önmagát. A késő hetvenes, valamint a nyolcvanas évek folyamán Tandori Dezső szinte egymaga is irodalmunk „köztársasága” volt azzal, hogy a világnézeti vagy esztétikai irányultságokat alig mérlegelve majdnem valamennyi magyar folyóiratnak adott kéziratot. Engedékenynek tetsző gesztusa nem pusztán a hatalmas termésnek nyitott utat: akarva-akaratlanul is jelképezett valamit a táborokra oszlott „tisztes ipar”, az irodalom eredendő céhtudatából. Nem az „egységéből”, mert erről álmodni botorság; s az „egység”, az uniformizáltság nem is kívánatos. Kívánatos csupán a rossz megosztottságok kiiktatása).

Még érdekesebbek a szabályszerűden szonettkoszorúk. Orbán Ottóé a Tandoriétól abszolút független (sőt, részben talán oppozíciós) intellektuális teljesítmény, amely azonban Tandori két újabb szonettkoszorúja közelében helyezkedik el. Kukorelly Endre és Marno János a mester-tanítvány kötődés szolgaiságánál sokkal szabadabban, mintakövetés nélkül - fogalmazzunk így: Tandori-tudatban - vetették papírra a magukéit a rontott-átformált koszorú alakzatában. Nem kizárt, hogy a legradikálisabban nem- szonettkoszorú szonettkoszorú, Dippold Pál már nem is lírai anyagból dolgozó Arnold Schwarzenegger szonettkoszorúja - gondolkodásmódját tekintve - ugyancsak összefüggésbe hozható Tandorival.

Fábri Péter, Penckófer János és különösen Lackfi János szonettkoszorúi is rászolgálnának az említésre. Éppen Lackfi munkája egy kardinális kérdést is előhoz: a mesterszonettre való igény hiányát (szonettkoszorú-e a szonettkoszorú mesterszonett nélkül ...? Tandori a két „tagadó” koszorújából sem hagyja el a Mester-, illetve a Szégyenszonettet: megírásuk ér fel az elhagyással). Kodolányi Gyula egy „idegen” tizenötödik szonettel váltja ki a mesterszonettet, egy másik vállalkozásával pedig a szonettkoszorú derékbatörésére (meglehet: folytathatatlanságára, végigírhatatlanságára?) szolgáltat példát.

Mind a Tandori-életmű szonetthálója, mind a szonettkoszorú imént láttatott „koszorúja” elegendő lenne ahhoz, hogy a Tandori-szonettkoszorúkkal külön is részletesen foglalkozzunk. S különösen nyomós ok - addig is, amíg az alaposabb elemzésre sor kerülhet - a Szonettkoszorú, a Szonettkosz és a Hekatomba fázis-szimbolizáló jellege: bő évtized címerverseiként (verssorozataiként) is funkcionálnak.

Ezúttal a lehető legrövidebbre fogva, az alábbi három alkotói stádiumra következtethetünk. A Szonettkoszorú — bár 1989-ben látott napvilágot —

12