Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 12. szám - Tandori Dezső: Kolárik Légvárai

képpen azok a fűillattal sorakozó kalitkák a hetvenes-nyolcvanas években igenis csodakertek, paloták voltak, madár-paloták, az egyikben egy vakon hozzánk került veréb, a másikban ellőtt szárnyú, harmadikban-negyedikben széncinege, barátposzáta, madarak, akiket kert híján végképp nem lehetett a természetbe visszabocsátani, miután kényeztető' körülmények közt nevelkedtek fel, mentó'dtek meg a biztos haláltól, és soroljam-e?, ahogy tehát kész lettem dolgommal, írni meg egyáltalán nem ígérkezett kedvem (könyvet minek kezdjek? cikkekkel elláttam a számomra belátható sajtót) (majd folytatom! nagy ambícióm ez a cikkezés, s akkor még keveset mondtam! fura, hogy öregedő' lóként lettem rövidtávú sprinter), kinyitottam a tévét.

Napjaim így telnek (ha egyedül vagyok) (mert ha nem, túl sok a duma - jó duma, itthon, mégis túl sok, az agyamnak, fizikailag, és én dumálok többet, igen, ha valakivel vagyok, az a természetese, az az „alkotás”): estém várom már középdélutántól, érjen véget a nap. Amíg a placebózást (és igazizást) ki nem találtam, rettegtem az éjszakától. (Nagy volt a hó'ség.) Tudok-e (alig tudtam) aludni. Hallottam rendre-másra: rendre mások se tudtak aludni. Hajnalban - vagy késó' délben - leszaladtam mindig, vásárolni és postára, vásárolni madarainknak, magamnak valami nem hizlalót, meginni négy-öt pohár bort, megtárgyalni, hol volt 98 helyett 48 a paradicsom, merre találsz még egész elfogadható gombát 170 forintért kilóját, hogyan változott a bor minősége itt meg ott, meg az ára.

Siettem mindig haza. A legjobb az volt, ha majdnem az egész „normálemberi nappalt” itthon tölthettem már. Totyit áthozogattam, próbáltam tévézni, cikekket hajnalban írok, verset szintén, mit tegyek egész nap, mihez kezdjek magammal? Nem telefonálgatok, sorra végigveszem, kikkel lehetne beszélni, ugyan, csak zavarnám őket, nem azt hallanám, amit szeretnék, még tíz változat, nem jó.

Evés? Vigyázat, alig mozgok, felkapkodnám a kilókat. Olvasni semmi kedvem. Megsimogatom könyveinket, persze, ez jó, régi képzőművészeti folyóiratokban lelek cikkeket ma féhg feledett nagyokról (itt nálunk félig feledettek, vagy nem ismeretesek), Dubuffet, Rothko, Twombly... aztán hogy majd megírom őket. Morris Graves, a madaras festő! Aki a vak madarat festette. Londonban egyszer megnéztem egy túlpartról áthozott nagy amerikai kiállítást. Museum of Modern Art? Hát a Graves vak madara nem volt az anyagban. Barátom mondja: ne hidd, hogy féltésből nem hozták. Nem tartják annyira fontosnak. Szomorú lenne, ha így volna ez. Fontosnak tartják, én tudom, de ... hát nem tudom.

Tudom, de hát nem tudom. Ez a mai kor „gondolkodom, tehát vagyok”- ja. Nem „tudom, tehát nem tudom”. Ismétlem: tudom, de hát nem (is) tudom.

És itt térjünk a tárgyra, ha eddig nem azt tettük volna.

„Okos madár, jó madár”?

Mint „okos kutya, jó kutya!” - meglett a jutalmam. A rémálom-sorra, a szorongás-képekre és képzetekre. A ZDF-en ismerős téma csendült. Zendült, kezdett hangzani. És látszani. Hogyan is mondjam.

5