Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 12. szám - Tandori Dezső: Kolárik Légvárai

ség, olvashatatlanság” vádja!), miért mondom ezt: hátha mások is küzdenek (írók, nem írók) szorongásos álmokkal és ébrenlétekkel (főleg erről van szó, ezekről!), és meg szeretném nyugatni őket, semmivel sem vagyok jobban eleresztve én se.

Gyalázat volt most, hogy legalább négy könyvem tervét kellett lemészárolnom. Például két gyűjteménynek is lehetett volna ez a címe: Kolárik Légvárai. Be is lelkesedtem. Igent is mondtam, elvben; túl korán. Egyrészt jött az, hogy mindenki ugyanazon a két helyen kilincselne pénzért, s nekem már három, minimum két könyvem azonban régi, kedves (új, kedves) kiadóimnál (kiadómnál) ott van már... s ha azt mondom (dehogy harcosan!) netán: miért nem keresnek más forrásokat az újabb jelentkezők (nem szólva oly nevetséges írói honoráriumainkról ily esetekben is, hogy körberöhögnek a csövesek érte!), akkor is előjön (nem éji órán, napvilágnál!): ki fogja megvenni? Megvanni megvan a könyv, de megvenni ki van? A gyalázat, akkor, hogy eladhatatlan, az íróra tapad. Lásd legendák. Vagy sem. Most akkor mi legyen? Felhagynék az írással, érzem leheletnyit a felszín alatti álmaimban, csak ennek komoly akadálya: nincs gályamunka. Nincs fordítás. Egy pillanat, bizony, halványan irigyeltem (életemben másodszor érzek ilyet!) Kamaszkoromban némely férfitársam külleme miatt. Ha én közietek lehetnék, lásd Toldi), sajgó szívvel néztem Brandaut, aki ír, fest, a felesége ráadásul lóidomár, szép vad farmon élnek Németországban, nem folytatom.

Ráadásul a madarakkal még gazdagabb a kapcsolata: ki-be járnak háza ablakain. Mindjárt elmesélem.

Most, mikor egy bélyeget keservesen ragasztok fel, levelet postára hat napig viszek (hurcolom; de a szabadságom többet ér; épp a műfordítói gályával voltam, lehettem - humoros szó itt! - annyira rab, egy-egy körmondat foglya, klozettra nem mentem közben, de akkor jött, hogy félbe az oldalt se hagyjuk, és így tovább, napestig; viszont, ha gyatrán fizették is, lehetett keresni, önkizsákmányolással, mert volt mennyiség! kitaláltam egy evidenciamondást: hogyhogy te ilyen olcsón is tudsz dolgozni? mert olcsó munkaerőm van! volt a választom;??? én magam!!!), most még olyan leveleket is kell írnom, hogy „Kolárik Légvárai” nincsen elveszve... marad, mint egy nemes eszme, csak türelem, nekem a legrosszabb. Pocsék érzés.

Az írást azért nem lehet abbahagyni, mert író vagy. Ebből kiszállni - nonszelence. Ez egy ilyen szelence, kiszállni nonszelence.

A „kiszállni” szó átvezet Brandauhoz és az ő énekes rigójához.

Előkészítettem hát madaraink kajáját, ők még jócskán szenderegtek a sötétben (létező másik szobánkban, mely egykor a dolgozószobám volt, ám néha tizenöt madár is élt benne, de szép idők voltak! nyaranta a nagyobbik szobába átcipeltük őket, felsorakoztattuk a kalitkákat, kinyitottuk az ablakot, s mert „házaik” tele voltak jóféle — így kell mondanom! — füvekkel, sokuk kedvenc táplálékával, s a füveknek a mi számunkra is volt története, ahogy kettesben vagy külön-külön eljártunk közeli-távoli rétekre, dombokra, feleségem és én, és nejlonszatyorszám hoztuk haza a sok zöldet), madaraink a még-már létező négyes alakzatban, ott aludtak egy csukott, kétszárnyas ajtónyira tőlem (még háború előtti ajtó), és igazán nem légvár volt a szoba, ahol egyedül felébredtem (feleségem kutyánkkal vidéken volt, együtt sosem mehetünk, épp a madarak és a kutya miatt, sehova), nem volt légvár, ami4