Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 12. szám - Tandori Dezső: Kolárik Légvárai

Pár hete, mit, jó tíz napja még takaró nélkül, gatyában vagy úgy se, aludt az ember, ez a helyes, sehogy se aludt, én bevezettem az Aszpirin- placebót egy Andaxin mellé, csak az egy szem Andaxintól is másnap estig aludnék aztán, nem megoldás. Sokszor mostanság is visszatér hajnalban ez az állapot: sorozatosan azt hiszem, nem alszom, olykor éjjel fél kettó'tól hajnali negyed ötig, amikor madaraink kosztjáért kell mennem, s nem vehet- ném bizonyosra, mi történt velem ekképp éjjel, ha nem emlékeznék vissza a leheletnyi, pontosabban leheletnyit a „felszín” alatt zajló álmaimra. Jellemzőjük, hogy teljességgel valóságosnak rémlenek. Nos, ma éjszaka rájöttem, hogy szénanáthám, allergiám — olykor egész napi orrcsorgás, óránként tizen- valahány tüsszögés, kétpercenként kézmosás, délutánra teljes megtörtség, beletörődés, türelem - rendes torokfájásba ment át. Mármost az orrcsorgásos napokon mindig vigyáztam, Mándy kis alakjától Totyi névre „keresztelt” madaram meg ne kapjon tőlem valamit, sokszor órák hosszat nem hoztam ide magamhoz, ahol dolgozom, vagy újabban a tévé előtt tétlenül üldögélek, esetleg dzsesszt hallgatok a lomok alól ismét előbányászott lemezjátszókon. Nem hoztam ide a Totyit, akit ide kell hozni, mert visszafejlődött a repképessége, talán a vedlés teszi ezt, mindenképpen siralmas látvány, ahogy szinte pingvini állapotba csúszott vissza, két méter után már síkrepülésben közelíti a szőnyeget, csuklóm és vállam közt ugrik legföljebb egyet, hogy fülem csipkedhesse, más nagyobb mozgás nincs.

Erre még visszakanyarodik az elbeszélés.

Azt tapasztaltam hát ma éjszaka, hogy erősen fáj a torkom. S mert a Totyi négyszer is beleütött tegnap az orromba, riadalmaim támadtak. Ha a torokgyulladás fertőző... Számmal is megérintettem olykor a Totyi hátát.

Más bajaim is voltak.

Az írás.

A munka.

Az idő, értsd, a telő-múló.

Hajnalban felébredek, előszedem a ma már igen egyszerű madárkosztot, odateszem főni a krumplit. Saláta van, füvek, miket a feleségem hoz haza (magam gyalázatosán elpasszívodtam, csupaszívből), kis sajt, alma, kész. Rudi mezei verebünknek lisztkukac. A Rudi mezei verebünk, ó! Legjobb úton van, hogy jelentéktelen, tőlünk (ma már egyáltalán nem annyira!) elzárkózó lényből sztármadár legyen, korelnök. Ha október 5-ét megéri, lehagyta a 13 évet, 2 hónapot és 6 napot (nálunk) élt Samut.

Csutora és Herti sosem barátkozott meg velünk, kalitkáikból kijönni sem voltak hajlandók. Csutora több, mint tíz éve él így, holott ugyanolyan madár, mint a Szpéró, a Totyi, az Aliz (közülük ketten: már csak voltmadarak), veréb tojó, házi.

A mezei veréb állítólag vad lesz, ha nem szólóban él házadnál.

Szorongások törtek rám hajnalban. Miért írok olyan „rosszkedvűen” mostanság. Kicsit olyan „hadakozóan”.

Talán a szabadság teszi. Az érlelte be lassan. A hatvanas-hetvenes években, a nyolcvanasok közepe tájáig, majd 1990-eseink derekán (fájó!), mintha sokan nem szerették volna, illetékesek vagy illetéktelenek, a rosszkedvű írást. Nekem szegény Artaud és az evidenciatörténetek révén a magam számára sikerült áttörnöm ezt a hang-határt; balszerencsém volt vi2