Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Pomogáts Béla: A polgári ethosz (Választások után - új korszak előtt)
gének képzetét, s ami a hivatás fogalmát ebben az értelemben elsőként, megteremtette. A »hivatás« fogalmába tehát minden protestáns irányzat központi hittétele fejeződik ki, mely nem ismeri el az evilági erkölcsiség túllicitálását szerzetesi aszkézis révén, hanem kizárólag az evilági kötelességek teljesítésével törődik úgy, ahogyan ez megadatik az egyén egész életre szóló munkájában. E munka éppen ezért lesz »hivatássá«,,. A „kapitalizmus szellemének” és a polgári mentalitásnak, a polgári ethosznak, a „hivatásnak”: a kötelességérzetnek, a felelősségtudatnak, a szolgálatnak, a munkateljesítménynek ezek az erkölcsi értelemben erősen meghatározott fogalmai alkotják a lényegét. Magyar polgári hagyomány A polgárság és a nemzet fogalma hagyományosan együvé tartozik: a modern európai és amerikai nemzetek kialakulása egyidejű volt a polgárság, mint erős társadalmi réteg történelmi színrelépésével, illetve a tradicionális nemesség igen nagy csoportjainak polgárosulásával. Mindez kifejlesztette vagy megnövelte a népesség nagyobb csoportjainak politikai öntudatát és aktivitását, minthogy a társadalom mind nagyobb hányada érezhette magát az ország gazdájának, és vállalhatott felelősséget ennek jólétéért és biztonságáért. A magyar nemzeti megújulás, amely a 19. század harmadik évtizedében a reformországgyűlésekkel kezdődött, az 1848-1849-es forradalommal és szabadságharccal érte el első tetőpontját, majd átmeneti vereség után ismét kibontakozott az 1867-es kiegyezés után, maga is párhuzamosan haladt a magyar társadalom polgári átalakulásával. A nemzeti eszmélés és újjászületés sikerei egyszersmind a magyar polgárosodás sikerei voltak, s a nemzeti fejlődésben bekövetkezett törések és kudarcok — például az első világháborús vereséggel együttjáró trianoni kényszerű rendezés vagy a második világháború után bekövetkezett tartós szovjet megszállás — a polgárosodás folyamatában is súlyos zavarokat okoztak, nem egyszer évtizedekkel vetve vissza az addig elért fejlődést, látványosan megsemmisítve ennek eredményeit. A magyar polgári fejlődésnek igen súlyos töréspontjai voltak 1849-ben, 1919- 1920-ban és 1947-1948-ban, midőn a háborús vereségek, illetve a sikeresen haladó modernizációs kísérletek külső erőszak hatására bekövetkezett összeroppanása évtizedekre visszavetette a nyugati típusú polgári fejlődést, és az országot a közép-európai régió nyugati feléből a keleti-délkeleti övezetbe kényszerítette. A magyarországi polgári fejlődés, miként ez köztudott, más tekintetben is eltért a nyugati mintáktól és fejlődési folyamatoktól. A régi Magyarországon csak igen szűkkörű és vékony nemzeti polgári réteg alakult ki. Tulajdonképpen csak a dunántúli és alföldi céhes és keresőpolgárság, valamint néhány erdélyi és felvidéki város magyar polgári rétege alkotta a magyar polgárosodás bázisát, máskülönben a magyarországi városi polgárság igen jelentős része német (szász, cipszer és sváb), illetve más nem magyar (szerb, görög, német nyelvű zsidó) elemekből jött létre, még Pestnek és Budának is túlnyomórészt német lakossága volt. A dualizmus fél évszázadában pedig elsősorban az asszimilált német, zsidó és szláv polgári, kispolgári rétegek súlya növekedett. Az a magyar elem, amely a polgári élet körülményei között élt, és mint polgár vagy értelmiségi kereste kenyerét, igazából nem polgárnak, hanem a „középosztály”-hoz tartozónak tekin87
