Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Pomogáts Béla: A polgári ethosz (Választások után - új korszak előtt)

tékrendről beszélhetünk, amely megfelel a francia forradalom nevezetes hármas jelszavának (már ha a nemzeti közösség és testvériség fontosságát hangsúlyozó nemzeti gondolatot a harmadik eszmekörból vezetjük le).

A hármas eszmekor még inkább megfelel annak a történelem-bölcseleti és államelméleti koncepciónak, amelyet Eötvös József A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra című klasszikus (és, fájdalom, a magyar politikai gondolkodásban ma is kiaknázatlan) műve dolgozott ki. Eötvös három nagy uralkodó eszméről: a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség eszméiről ad elemző leírást, természetesen a tizenkilencedik század történelmi fejlődésének keretében. A kései utókor mindazonáltal bátran megállapíthatja, hogy ennek a három uralkodó eszmének a hatása nem szűnt meg a huszadik században, sőt a századvégen sem.

A liberális, a szociális és a nemzeti eszmék körében szerveződtek meg a huszadik század és a rendszerváltozás utáni Magyarország (illetve a közép- és kelet-európai régió) politikai mozgalmai: a szabadelvű, a szociáldemokrata és a konzervatív pártok. A korábbi történelmi korszakokhoz képest azonban átalakult ennek a hármas politikai értékvilágnak a belső szerkezete, pontosabban egy bizonyos (különben Eötvös által is javasolt) egyensúlyi helyzet jött létre közöttük. Vagyis a társadalom érdekeire és kívánságaira, gondolkodására és érzelmeire valóban érzékeny politikai csoportok sohasem kötelezhetik el magukat egyetlen uralkodó eszme mellett, ahogyan ez korábban a huszadik század első felében történt, minthogy éppen ez az egyirányú elkötelezettség segítette a szélsőséges politikai ideológiák és mozgalmak létrejöttét.

A különféle politikai stratégiák eltéréseit manapság inkább a három nagy eszmekor vegyítésének aránya határozza meg. Tehát a szabadelvű pártoknak is figyelniük kell a társadalmi esélyegyenlőség és a szociális gondoskodás, illetve a nemzeti identitás és a nemzeti kultúra által megszabott követelményekre; a szociáldemokráciának is szabadelvűnek és nemzeti értelemben elkötelezettnek kell lennie, és a konzervatív, keresztény és nemzeti mozgalmak sem hagyhatják figyelmen kívül a liberális és szociális elkötelezettség alapvető követelményeit.

Az elmúlt tíz esztendő magyar politikai életében ezek az értékek és eszmei követelmények alaposan összezavarodtak. Aki nemcsak a pártok jelvényeit vagy retorikáját követte figyelemmel, hanem gyakorlati politikájukat is, az valóban nehezen állapíthatta meg, hogy ki a liberális, ki a szociáldemokrata és ki a konzervatív. A szocialista párt politikája általában kevés szociális érzékenységről és „szegénypárti” elkötelezettségről tanúskodott, a konzervatív csoportok időnként kifejezetten „osztályharcos” nézeteket hangoztattak, és persze a liberálisok is elrugaszkodtak olykor a magyar szabadelvűség jól bevált (Széchenyi, Kossuth, Eötvös és Deák eszméire épült) hagyományaitól.

Még kevésbé tettek eleget a magyar pártok annak a korszerű és európai követelménynek, miszerint a politikai ideológiának és gyakorlatnak ki kell alakítani a három uralkodó eszme valamilyen szerencsés ötvözetét, vagyis stratégiai elképzeléseibe egyaránt be kell építenie a liberális, a szociális és a nemzeti „minimumot”. A rendszerváltozás óta eltelt nyolc esztendő sem az uralkodó eszmék érvényesítésében, sem kívánatos egyensúlyuk vagy ötvözetük kialakításában nem hozott igazi eredményeket, ellenkezőleg, teljes zűrzavart teremtett. Következésképpen a választópolgár ma már nem politikai stratégiákra, legfeljebb ígéretekre, mindenekelőtt pedig a megelőző négy esztendőben tapasztalt kormányzati gyakorlat elutasítására adja szavazatát. Mindez aligha felel meg a demokratikus berendezkedés európai követelményeinek, és nem erősíti a demokratikus intézményeket.

83