Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Hász Erzsébet: Terhére vagyunk az Úrnak szavainkkal (A rossz problémája Tolsztoj műveiben)

A társadalmi otthonosság reményébe és a boldog múlt írói konstrukciójába vetett hit adja meg a pályakezdő Tolsztojnak azt az emberi, gondolkodói, művészi opciót, amely jellegénél fogva kizárja a rossz problémájának fölvetését, u- gyanakkor lehetővé teszi a szintén már kezdettől fogva jelenlévő erkölcsi öntökéletesítés, a közjaváért munkálkodás, mégpedig a mindig egyéni erkölcsi erőfeszítések révén elérhető legnagyobb közös jó érdekében történő kötelességszerű munkálkodás eszményének középpontba állítását.

Ahogy az erkölcsi öntökéletesítés igenlésének eszméje egész pályafutásának vezérmotívuma, ugyanúgy a metafizikai rossz problémájának spekulatív megoldáskísérleteit is mindvégig elutasítja. A rossz problémáját mint a rossz realitása valamint Isten jósága és hatalma közti ellentmondást szokás röviden megfogalmazni, s ennek az ellentmondásnak a spekulatív feloldási kísérletei a teodíceák (,,Isten az emberi ész ítélőszéke előtt”).2 A felvilágosodás racionalizmusa elhatárolja magát ezektől a kísérletektől, a pozitivizmus ignorálja magát az alapproblémát, Tolsztoj ezzel szemben elutasítja az emberi ész kompetenciáját a teremtés művének megítélésével kapcsolatban, s ez az álláspontja nem változik, annak ellenére, hogy vallási felfogása a pravoszláv tradíció elfogadásától a dogmatikailag rendkívül súlyosnak minősített revoltálásig terjedő utat járt be, s a bűnről alkotott véleménye is sok változáson ment keresztül.

Huszonhárom éves korában az imádkozás élménye kapcsán a szeretetet mint a „minden jót egyesítő és minden rosszat tagadó”3 magasztos érzést fogalmazza meg a Naplóban. A szenvedés, mint a rossz problémájának egyik lényegi pontja, Tolsztojt is kérdésföltevésre ösztönzi, de válaszának lényege a spekulatív felelet lehetetlensége: „A szenvedés szükségszerű. Miért? Nem tudom. S hogy merem azt mondani: nem tudom. Hogy mertem azt gondolni: ismerni lehet a gondviselés útjait. O az értelem forrása, s az értelem mégis fel akarja fogni... Az ész eltéved a bölcsesség végtelen mélységeiben, az érzés pedig fél megsérteni őt.” Az elme végessége jelenti Tolsztoj számára a természetes emberit, amellyel szemben „A végtelenség fogalma az elme betegsége”, s Pascallal vallja, hogy „elmém egy ideiglenes élet szempontjából eszköz, az igazi tudás szempontjából játékszer, hazugság”.4

Az életmű korai és későbbi szakaszában ugyanúgy vélekedik az ember jó iránti természetes vágyáról és a jó út megtalálásának nehézségeiről: „Az élet célja a jó. Ez az érzés a lelkűnkben gyökerezik. A jó élethez tudni kell, mi a jó, és mi a rossz. De elegendő-e ehhez az egész élet? És ha egész életünket ennek szenteljük, vajon nem fogunk-e tévedni, és önkéntelenül rosszat cselekedni?’5 — kérdezi önmagától 1852-ben a naplóíró fiatalember, s harminchét évvel később, az akaratszabadság vitáinak széljegyzeteiben is úgy véli, hogy az ember mindig a jóra törekszik, a jó úton akar haladni, ahogy a vándor sem akar eltévedni a hóviharban, az ellenben végső, nagy titok, hogy végül is megtalálja-e a helyes utat, vagy tévelyegve letér róla.

2 Theodizee - Gott vor Gericht? - Oelmüller, Willi (Hrsg.) München: 1990, Wilhelm Fink Verlag. + Jansen, Hans-Gerd: Gott - Freiheit - Leid. Das Theodizeeproblem in der Philosophie der Neuzeit. Darmstadt: 1989, Wissenschaftliche Buchgesellschaft. + Worüber man nicht schweigen kann. Neue Diskussionen zur Theodizeefrage. Oelmüller, Willi (Hrsg.), München: 1992, Wilhelm Fing Verlag. + Koslowski, Peter: Gnosis und Theodizee. Eine Studie über den leidenden Gott des Gnostizismus. Wien: 1993, Passagen Verlag.

3 Napló 27. o.

4 uott 141.0.

6 uott 42. o.

72