Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Hász Erzsébet: Terhére vagyunk az Úrnak szavainkkal (A rossz problémája Tolsztoj műveiben)

A Háború és békében több oldalról közelíti meg a rossz problémáját, melyek közül néhány — az emberi személy erkölcsi öntökéletesedésének buktatói, a szenvedés, a halál, a bűn problémaköre —, bár már itt is megjelenik, a későbbi művekben mutatja meg igazi mélységeit, a történelem és a rossz szembesítése azonban mindenekelőtt ebben a nagyregényben vizsgálható. Tolsztoj történelemfelfogására a gondolkodás véges lehetőségeinek szem előtt tartása jellemző: „a történelmi események okát nem tudjuk”6, „soha nem ismerjük az egész célt, mert az végtelen”7. Isten akaratának kinyilatkoztatása az időtől független és nem idézi elő semmi, az ember azonban az időben cselekszik, akarata kinyilvánításának, parancsa végrehajtásának előfeltétele van. Isten akarata, amely fölötte áll az emberi értelemnek, határozza meg az emberiség mozgásának irányát, az események összességét, de nem Isten, hanem az időben cselekvő ember az, aki az eseményekben részt vesz. Mivel Isten nem vesz részt „az emberiség dolgaiban”, az emberi hatalom sem tekinthető Tolsztoj szerint isteni eredetűnek, ha azonban a hatalom nem isteni eredetű, akkor érthetetlen, magyarázata csupán tautológia lehet: „Vagyis: a hatalom az hatalom. Vagyis: a hatalom egy olyan szó, amelynek jelentését nem értjük.”8 A hatalom mindazonáltal a tapasztalat szerint „valóban létező jelenség”, „viszonylagosság, amely egy személy akaratának kinyilvánítása és mások által való végrehajtása között fennáll”9. Az erkölcsi differencia parancsoló és végrehajtó között csupán látszólagos, mivel a közös esemény erkölcsi és fizikai oldalát képviselik, amelyek azonban kölcsönösen elképzelhetetlenek egymás nélkül, az erkölcsi felelősség tehát minden egyes embert terheli. A tudományos történetírás nemcsak abban téved Tolsztoj szerint, hogy hamisan értékeb a történelem kimagasló személyiségeit, hanem abban is, hogy általánosító közhelyeivel, amelyekben államokat és kisebb-nagyobb emberi társulásokat minősít erkölcsileg a történelemben játszott szerepük megítélésében, fölmenti az egyes embert az erkölcsi felelősség alól. Ahelyett tehát, hogy a világtörténelemben megnyilvánuló rossz okát keresné, Tolsztoj tagadja annak elvi lehetőségét, hogy a világtörténelmet az ember tisztán spekulatív megismerése tárgyává tehetné, így azt is, hogy abban a rosszat s annak végső okát vizsgálhatná.

A tudományos történelemírás és a történelmi regény írása között Tolsztoj nem tesz különbséget a Háború és béke lapjain: a regényen belül úgy reflektál a regényben előadott történetre, mint a historikus a historiográfiájára, a Napló ban azonban kifejti a történelem tudománya és a történelem művészete közti különbséget. Eszerint a történelem mint tudomány az emberiség élettörténetét mint haladást tekinti, tagadja a szeretetet, a művészetet, hangsúlyozza a tudomány egyedüli szükségességét, s a haladás (hegeb) fogalmának jegyében vállalkozik arra, hogy embermilbók életéről írjon, holott egy-egy emberéről is nehéz hiteles képet alkotni. A történelemírás művészete ezzel szemben — ez pedig nem más, mint a történelmi regény, jelesül az eposzi Háború és béke — mélységre törekszik, írója mindenekelőtt az elbeszélés erkölcsi kívánalmát, a becsületességet tartja szem előtt, bár az író még így sem menekülhet az emlékek és az elképzelések összeszövéséből fakadó művészi-erkölcsi problémáktól. A történetírásnak, amely emberek elmúlt életét ábrázolja, nem lehet tárgya a szabadság és szükségszerűség mint elvi problémakör, sem pedig a szabadság tudatából származó fogalmak

6 Lev Tolsztoj: Háború és béke. Ford. Makai Imre. Budapest: 1962, Európa Könyvkiadó, Kárpá- tontúli Területi Kiadó. 4. köt. 345. o.

7 uott 4. köt. 358. o.

8 uott 4. köt. 336. o.

9 uott 4. köt. 337. o.

73