Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - A szavak közti csend (Ryszard Kapuscinskivel beszélget Kovács István)

munkáin. Ha pedig valami valóban nagy horderejű eseményre került, sor a harmadik világban, a PAP kérésére máris útra keltem. így aztán nem egy háborúnak szemtanúja és tudósítója voltam. Példának okáért az angolainak. Ennek nyomán született meg a Még egy nap az élet című könyvem (magyarul Golyózápor Angolában címmel jelent meg). Ott voltam az iráni forradalomban, amelynek sajátos feldolgozása A Sahinsah. Megfordultam az etiópiai háborúban, Szomáliában, a szudáni polgárháborúban, Mozambique-ban. Egy szó, mint száz, ismét rengeteget utaztam mint a PAP tudósítója.

Ez a sajátos kettős státusz 1980-ig állt fenn. 1980 nyarán kezdetét vette a Szolidaritás mozgalma. Én, mihelyt kirobbantak a hajógyári sztrájkok, Gdanskba utaztam. Megismertem Lech Walesát. Ameddig a sztrájkok tartottak, végig a Hajógyárban voltam.- Emélkezetes itt születeti első riportja, amely Magyarországon szamizdatban terjedt: „Aki a tengerparti mozgalmai csupán a bérek és a létfeltételek javításáért folytatott harccal azonosítja, az semmit sem ért. Ezeknek a megmozdulásoknak ugyanis az emberi méltóság volt a fő mozgatója; az a törekvés, hogy új viszonyokat alakítsanak ki az emberek között minden helyen és minden szinten, hogy a kölcsönös tisztelet alapelvét mindenki kötelezőnek érezze magára nézve. Olyan alapelv ez, amelynek értelmében a beosztott egyúttal partner is. ... hazafinak lenni azt is jelenti, hogy tiszteljük a másik ember méltóságát” - írta akkor, 1980 augusztusában, folytatva egy másik fontos gondolattal is: „A Tengerparton harcot indítottak a nyelvért is, a lengyel nyelv tisztaságáért, azért, hogy a szavak visszanyerjék egyértelmű jelentésüket, hogy beszédünk megtisztuljon a frázisoktól és badarságoktól, megszabaduljon a zavaros dadogok sáskahadától. ” Ezek a körülíratlan a lélek mélyén lüktető célok máig sem veszítettek időszerűségükből.

— 1980-ban és 1981-ben, a Szolidaritás közel másfél évében mindig úton voltam, s mindazt, amit Lengyelországban tapasztaltam, papírra vetettem. A mai politika számára is megszívlelendő' az 1980 nyarán kirobbant mozgalom egyik lélektani hajtómotorja, amelyet így jelenítettem meg: „A sztrájk elsó' napjaiban érezhető' elkeseredésük mögött, a mögött a törekvésük mögött, hogy intézményes garanciákat követeljenek, folyton a be nem tartott ígéret szelleme lebegett. Azé az ígéreté, amelyet 1970-1971-ben kaptak. Ok az ígéretet valóban komolyan vették, s egy olyan dialógus kezdetének tekintették, amely folytatódni fog, s amely — a gyakorlat bizonysága szerint — gyorsan és a munkások tudta nélkül megszakadt.”- Cyprian Kamil Norwid, a lengyel költészet egyik legnagyobb alakja, akire Ön is többször hivatkozik, mondta a lengyelekről a múlt század közepén, hogy ő a lengyelséget mint nemzetet, nemzetközi közösségei magasra értékeli, de rossz véleménnyel van róla, mint társadalomról, mint honpolgári közösségről. Az Ön tapasztalata szerint vajon a lengyelség, mint nemzet a szolidaritás időszakában összhangba kerüll-e a minőségileg megváltozott társadalommal? A társadalom felnőtt e a nemzethez?

— A lengyeleket nem lehet mint elszigetelt közösséget kezeim. A lengyel nemzet történelmileg rendkívül tragikus tapasztalatokon ment keresztül. Iszonyatos háborúkat élt át és túl. Európának olyan térségében próbált megmaradni, amely hadfelvonulási terep volt nyugatról keletre, és fordítva. 1795-ben 123 évre megfosztatott államiságától, s a léte két évtizedes nyugalom után, 1939-ben is végveszélybe került.

A nemzetet persze megközelíthetjük gazdasági, szociológiai szempontból is. Eló'ször is, ami a gazdasági fejló'dést illeti, nem alakult ki saját középosztálya. Olyan nemzet, amely nem rendelkezett saját eró's polgársággal. Ami polgársága

60