Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium III. (8. rész - fordította: Szenyán Erzsébet)

Nyitott térség - ez az, amire szemünk vágyik. Hogy semmi se korlátozza, ne akadályozza, ne kösse gúzsba. Hogy ne kelljen rögzítenie, értékelnie, válogatnia, döntenie, hogy szabad lehessen, hogy akadályok nélkül, gondtalanul röpülhessen a horizontig, ahol egy elmosódott, lágy ködbe vesző' vonal köti össze a földet az éggel a világ legtávolabbi szegélyén.

A nyitott térség azonban mindenekelőtt is minket magunkat szabadít fel, sokszoroz meg. Kiszabadulunk az utcai tömeg szorításából, a közlekedési dugókból, az autóbuszokból és metrókból, a szűk irodákból és várószobákból, a nagyváros fogaskerekei közül, amelyek egy hatalmas, mozgásban lévő embermassza izzadt, kimerült, névtelen részecskéivé őrölnek minket — és visszanyerjük lélegzetünket, szabadságunkat, formánkat, identitásunkat.

Semmi sem fenyeget bennünket. Senkinek a könyöke, átkozódása, sértegetése, alattomos hátbatámadása. Senki sem próbál átverni, becsapni, rászedni, meglopni. Elengedhetjük, kipihenhetjük magunkat. És bármilyen messzire terjeszkedünk is - akár a horizontig, az ég csúcsáig - látjuk, hogy még mindig mennyi szabad térség van körülöttünk, hogy annyit tölthetünk be magunkkal belőle, amennyit gondolunk, amennyit akarunk, amennyire képesek vagyunk.

Amikor az ember kellemes, sokszínű, dombokban, völgyekben, fákban és vizekben gazdag tájon halad, álmodozva önkéntelenül is magáénak akarja annak eldugott zugait, emberektől távoleső rejtekeit. Ez az! - mondtuk magunkban — itt szeretnék házat építeni. Eléje egy nagy verandát. A verandáról látnám a bokrokkal övezett patakot, távolabb azt a nyílt mező közepén álló facsoportot. És még távolabb? Semmit. Távolabb már nem volna semmi.

De hamarosan egy másik zug nyeri meg tetszésünket. Itt - gondoljuk örömmel igen, itt lenne a házam, ezen a nyitott tisztáson. Nem lenne más, csak fű, mezei virágok, szitakötők és tücskök, néha egy-egy eltévedt őzike. S az egészet sötét, összefüggő, áthatolhatatlan erdő fogná körbe.

így születtek a világ városai — Ur és Mohendzso-daro, Boston és Sydney, Párizs és Firenze: a letelepedés vágyából. Abból a hangulatból, amely eluralkodott a vándoron vagy hajóson, amikor leült egy darabka földre, körülnézett, s így szólt: milyen szép itt, nekem pedig már nincs erőm tovább vándorolni. Itt maradok!

Ha Zarzekából elindulunk Kolónia Drzewce és Piotrowice felé, de nem az úton, hanem mezei ösvényeken vágunk át, hamarosan érintetlen, ember nélküli helyekre jutunk. Amerre a szem ellát, sehol egy lélek. Nem hallani zajokat, morgást, zörgést, zúgást. Önkéntelenül is az élet nyomai után tekingélünk. Az embernek éreznie kell, hogy valami mozog körülötte, mert ha semmi sem történik, rögtön kitalál magának repülő csészealjakat, délibábokat, seprűnyélen lovagoló boszorkányokat.

És itt, ebben a zöld, napsütötte pusztaságban Zarzeka és Kolónia Drzewce között? Elég megállni és körülnézni. Mennyi minden van itt! A gabona közt kék búzavirágok integetnek. Ott lent rózsaszín hajnalkák, föntebb fehér kamillavirágok és pihés pitypangok, szúrós szamártövisek. És gonosz csalán meg tápláló laboda és vadsóska meg zsálya, orbáncfű és sáfrány. És rengeteg fűféle, amely benövi a tisztásokat, a hasadékok tetejét, az utak árnyékos részeit.

Apropó, utak. Régebben a mezei út parasztszekerek kerékabroncsai által kivájt két mély nyom volt. A keréknyomból, a szekér elé fogott lovak patái alól szállt a faküllők által porrá őrölt homok.

44