Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Toldi Éva: Az író utcája (Gion Nándor: Jéghegyen, szalmakalapban)

állják a helyüket, önálló egészet, alkotnak. A műfaji kérdést végül is az alaposabb szerkezeti elemzés dönti el: a keretekbe ágyazott „regény a regényben” megoldást látjuk, megerősítve a narrátor önreflexív kijelentéseivel, miszerint expbcite regényt ír, s megtoldja ezen tevékenység jellemzésével is, hogy bizony a regényírás nem könnyű feladat, gyakran elakad benne.

Az Ezen az oldalon műfaji meghatározása során magam is inkább a regényes novellafüzér megjelölést tartom pontosabbnak. A szövegnek ugyanis az ismétlésen és a szereplők visszatérésén kívül más összetartó szerkezeti egységei is vannak. Maga a történet keretbe ágyazódik. Egy faluszéli utca leírásából áll, pontosabban egy fél utca leírásából, amelynek egyik oldalán házak vannak, a másik oldalán pedig temető. A német temető egyik sírkövén a fiatalon elhunyt, szép Giziké Schladt fényképe látható. A szerző láthatóan arra törekedett, hogy valamiféle változást mutasson be a kiinduló és a történetzáró szituáció között, a keretes történet ugyanis a következő mondattal zárul: „A sírkő közepén, ahol valamikor Giziké Schladt mosolygott, csúnya szürke folt éktelenkedett”. A keretnél is lényegesebb összetartó szerkezeti elem azonban az az elbeszélői eljárás, amelynek során az egy-egy fejezetben ábrázolt szituációkat egy későbbi világítja meg, egy szereplő felvillantott sorsát egy másik fejezetben található epizód, gyakran a „régi megható történet” mondja el. A regény idejében visszafelé, a regényolvasás idejében pedig előrefelé haladva tisztul a kép és válik mind rétegezettebbé az ábrázolt világ. A szerkezet ilyen módon végig feszültséget tart fenn, és a krimik ábrázolástechnikájával rokonítható.

A Jéghegyen, szalmakasaiban az Ezen az oldalon című regényes novellafüzér mellett még egy összefüggő egységet alkotó novellaciklust tartalmaz, Az angyali vigasság című kötetének darabjait (Födő Tanár Úr, A lidérc, Gazdagon álmodni, Füstszagú karácsony, Az angyali vigasság). Ezek már lazábban kötődnek egymáshoz, s a válogató élt is a lehetőséggel, hogy kettő kivételével tegye közzé a kötet anyagát. Ezeket a novellákat a szereplők azonossága mellett az elbeszélő alaphelyzet fűzi szorosra: „két lehervadt pasas” ül egymás mellett egy „vendéglőben”, nem ismerik egymást, csak annyit tudunk meg, hogy egyikük öngyilkosságot akar elkövetni, pontosabban megpróbálja egy „vacak vendéglői késsel felvágni az ereit”. A másik pedig, hogy elterelje a figyelmét önpusztító szándékáról, mesélni kezd neki, így válik a történetek narrátorává. Összetartó elem, hogy a narrátor minduntalan kiszól a történetből, önmagára reflektál, imigyen: „ettől kezdve a történet kétfelé ágazik. Egyik ágon a gonoszsággal telített Burcsár vergődik két hasonlóan gonosz cimborájával együtt, rövid időre ugyan még felbukkannak az életünkben, de azután végérvényesen messze sodródnak tőlünk, a másik ágon a pénz futja be a maga útját”, másutt viszont: „általában ráérzek arra, hogy mi érdekli az embereket, tehát leginkább olyan dolgokról beszélek nekik, amire időnként odafigyelnek”, vagy „ez már túl sok lenne egy embernek, még a tanulságos célzatú történetekben is, meg aztán meglehetősen romantikusan hangzik, legjobb lesz tehát, ha nem hisszük el”. Az önreflek- táltság kényszere Gion Nándor prózájában a kezdetektől jelen van, és nemcsak novelláiban, hanem már említett lazán összefűzött regényeiben is megjelenik. Ennek egyik okát minden bizonnyal abban kereshetjük, hogy az Olyan, mintha nyár volna megírásának idején Gion Nándort a kritika a népszerűség „vádjával” illeti, fanyalogva fogadja, mert jól tud elbeszélni, gördülékenyen, „problémamentesen” mesélni. A vajdasági magyar irodalmi közgondolkodásban hosszú éveken át tartotta magát az a téveszme, hogy az, aki elbeszélőtehetség, tud történetet mondani, minden bizonnyal felszínes író. Ez a prekoncepció azonban minden reábs alapot nélkülözött. A vajdasági magyar kultúra ugyan elsősorban

35