Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Nincs időm észrevenni a történet eltűnését (Gion Nándorral beszélget Füzi László)

hogy a csillogó páncélzaton maszatoljak. Ha komolyan akarom művelni az íróságot, és ha komolyan akarom venni magamat, ajánlatos ahhoz a világhoz fordulni, amit nemcsak könyvekből és festmények reprodukciójából ismerek. Imigyen morfondíroztam, és azt hiszem, igazam volt. Mert ennek a világnak a magva adva volt, megformálódott még a régen átvirrasztott szenttamási éjszakákon és azóta is mágnesként magára ragasztotta az újabb eseményeket. Otthon vagyok benne, messzire is mutathatnak, akár Ahasvérus, talán tudok írni róla, sőt, esetleg alakíthatom is szerény írói eszközökkel és tekintéllyel. Huszonhét éves koromban a második könyvemben a Testvérem, Joábban tértem ide vissza, még csak a peremét kaparásztam, így is kisebb botrány keveredett belőle, ami meggyőzött arról, hogy ügyesen fordultam. Az Ezen az oldalonhan és a Latroknak is játszott trilógiában már teljességgel bejött Szenttamás, az igazi és az enyém, ami nem mindig ugyanaz, de eléggé összemosódnak és jól megférnek egymással. A kritikusok a későbbiekben eltúlozták a Szenttamás-centrikusságot, a más környezetre szabott könyveimet is ide sorolták, a kritikusokkal, irodalomtörténészekkel azonban sohasem vitatkoztam. Nekik mindig igazuk van, hideg fejjel és szakszerűen tábláznak és rangsorolnak, néha kissé egyoldalúan, de ez már a szakmájukkal jár. Maradjon Szenttamás. Én igazán nem bánom.-So mai Szenttamás? Tudnál-e még otthon lenni, benne?- Nagyon nehezen vagy talán sehogyan sem. Én az emberekhez kötődtem és nem a helyhez. Megváltozott a régi világ, és különösen az a világ, amit én igyekeztem és még mindig igyekszem megrajzolni. Nem csupán a már említett négy házsorra, a temetőkre és a kis folyóra gondolok, hanem az egész városra, az apácazárdából átalakított magyar iskolára, a Zöld utcára, a Tukra, a devecseri dombokra, a katolikus templomra, pontosabban a templomba járókra. Elhalványodtak a régi körzeti határok és az íratlan szabályok, amelyek nem biztos, hogy minden esetben a legjobbak voltak, de én azt szoktam meg. Szenttamás sohasem tartozott a dinamikusan fejlődő mezővárosok közé, számunkra csak nagy falu volt, tipikus délvidéki helység, a változások most sem látványosak, a lakosság összetétele azonban megbomlott és ezzel az értékrendek, magatartásformák is felborultak. Ha már új világba kell beilleszkednem, ezt valahol másutt teszem. A Latroknak is játszott trilógiához még hozzáírok egy negyedik regényt, de ennek szálai földrajzilag már távolabbra vezetnek, a szálak persze továbbra is megmaradnak, az emlékek éltetik, a hozott anyag táplálja őket, csakhogy közben egészen közelről másfajta anyag is felgyülemlik, amelynek legfontosabb darabjait rendezni kell. Mármint a szépprózában. Természetesen más területen sem ártana.- A vajdasági magyar irodalom, talán, még a hazainál is jobban,, mindig „mozgalmakban” létezett. A „mozgalmiság” viszont távol áll a prózaírótól. Milyen „mozgalmi”, irodalmi-művészet,i,-baráti kötődéseid voltak? Ha a barátságokra nézel, milyen számvetést tudsz készíteni?- Köztudott, hogy a háború után az ún. Symposion-mozgalom kavarta fel leginkább a vajdasági magyar irodalmi kedélyeket, hatása begyűrűzött az egyetemes magyar irodalomba is, és az évek folyamán figyelemre méltó értékeket teremtett. Az újvidéki magyar tanszék első nemzedéke indította el, én is ehhez a generációhoz tartozom, persze hogy ott voltam az Új Symposion folyóirat születésénél, a többiekkel együtt hangoskodtam, kezdetben csak

12