Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Nincs időm észrevenni a történet eltűnését (Gion Nándorral beszélget Füzi László)

rövidebb könyvkritikákkal, jegyzetekkel, majd hosszabb tanulmányokkal vagdalóztam, és úgy éreztem, hogy igaz ügy érdekében, érdemes célokért tevékenykedünk. A kissé harsogó és az időnként szertelen csapkodások közben sikerült megkérdőjelezni bizonyos tabukat és dogmákat, megtanultunk kételkedni a kor politikai, irodalompolitikai igazságaiban, közben folyton az igényességet követeltük másoktól, meg szerencsére magunktól is. Felforgattuk és egészségesebbé, mindenképpen korszerűbbé formáltuk az irodalmi értékrendet, ebben elöl jártunk magyar nyelvterületen, és eddig rendben is volt minden. A kísérő-zöngékkel azonban nem mindig. A kozmopolitizmus egészséges elemeivel együtt belopózott valami nyegleség is, továbbá a ju- goszlávság beteges hangoztatása. Amíg úgy éreztem, hogy ez csak átmeneti taktikai húzás a felfutás érdekében, magam is beálltam a szajkózok közé, de amikor észrevettem, hogy egyeseket túlzottan komolyan veszik, hátrább húzódtam. Az első regényeim megjelenésével méginkább. Ekkor már hanyagoltam a kritikákat, a szépprózával igyekeztem egyre jobban önállósítani magam. Többé-kevésbé mások is így voltak ezzel, más-más műfajokban. Vagyis próbáltam megteremteni azt, amit induláskor az igényesség zászlaja alatt követeltünk. Mellesleg furcsamód az egész társaságot a magyarkodás vádjával rúgták ki a szerkesztőségből. Rövid szélcsend után ugyancsak az Új Symposionna\ fémjelezve feltűnt egy újabb tehetséges generáció, ők politikai síkon még nagyobbat buktak, mint mi. Az első nemzedék tagjai pedig jobbára önállósították magukat, többeknek ma is jól cseng a neve, az egykori iro- dalmi-művészeti-baráti kötődések meglazultak, de a barátság általában megmaradt. Az egykorinál higgadtabb formában. Már ezért is jószívvel gondolok azokra a heveskedő irodalmi-mozgalmi időkre.- S a közéletre, a politikára?

— Ezzel kapcsolatban nemigen nosztalgiázom. Ha jobban végiggondolom, az egész közéleti szerepléssel a legnagyobb bajom az volt, hogy valójában rettenetesen untam. Pontosabban: magát a mechanizmust. A sok üresjáratot, a rengeteg értekezletet és a rengeteg fecsegést, még a reprezentálást is. Ott, ahol én vezényeltem az összejöveteleket, általában olajozottan mentek a dolgok. Az írószövetség elnökségi ülésein például közöltem, hogy amikor az utolsó napirendi ponthoz a „Különfélékhez” érkezünk, saját kontómra hozatok egy üveg konyakot. A bejelentést követően még a legszószátyárabb írótársaim is rövidre fogták mondandójukat, akár tíz napirendi ponton is végigfutottunk vagy háromnegyed óra alatt, meghoztuk a döntéseket, kiosztottuk a feladatokat, a „különféléket” már kényelmesen és feloldódva tárgyaltuk, és mindenki boldogan ment haza. Nekem pénzbe került a hatékonyság, de megérte. Más testületekben azonban hosszúra nyúltak az elmélkedések, itt mélységesen untam magam. Talán ezért tudtam megcsinálni néhány hasznos dolgot, egyet-kettőt említettem beszélgetésünk elején. Mivel nem ragaszkodtam pozícióimhoz, elvesztésüktől sem féltem, megengedhettem magamnak a rámenősséget, akár a pimaszságot is, ha nagyon kellett. Néha kellemetlenkedtek velem vezető politikusok, burkolt fenyegetőzések is elhangzottak, de nem túl gyakran. Legfőképpen a szerteágazó magyarországi kapcsolataimat kifogásolták, követelték, hogy szinte valamennyit számoljam fel, különben bizalmatlanságot keltek a még-vezetőbb körökben. A bizalmatlanságot amúgyis éreztem már régebbről, tehát nem ijedeztem túlságo13