Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Nincs időm észrevenni a történet eltűnését (Gion Nándorral beszélget Füzi László)

napokat, amikor a magyar férfiakat nemes bosszútól vezérelve a temetőárkokba lőtték. A vérengzéseket követően azonban helyreállt a rend és a béke, szépen elvoltunk a sírkövek és a folyó mellett, a betolakodókat kivertük vagy megszelídítettük, a gyerekeknek adva volt a tágas tér a mozgásra és a tiszta víz a fürdésre, az asszonyok rendben tartották a családot, a kertjeiket, és gondozták a jószágot, a férfiak munka után este kiültek az utcára, összegezték a múlt és a jelen, a háborúk és békék eseményeit, bölcsen beszéltek, sokfajta ember gyűlt össze ezen a kis helyen: lecsúszott arisztokrata, földgyűjtő paraszt, feltörekvő kézműves, egykori szibériai hadifogoly, kóborló szélhámos... Mindenkinek megvolt a maga ^története, ámulva hallgathattam, amennyiben illedelmesen viselkedtem. íratlan, de nagyon következetesen betartott szabály volt, hogy az ifjoncok csak befogott szájjal ülhetnek a felnőttek közelébe, és csak akkor szólalhatnak meg, ha kérdezik őket. Ritkán kérdeztek. Én tudtam hallgatni, azóta sem bánom. Akkoriban arrafelé még nemigen firtatták a gyermekek lehetséges szellemi sérülékenységét és a pelenkázásra való tartós testi és lelki jogait, családi körben összevont szemöldökkel vagy kézsuhintással röviden elintéztek mindent. Mégis felnőttünk és nem csupán képzeletben rajzottunk szét arról a tájékról. Szóltam már sikeres utcabélieimről, üzletemberről, és bankrablóról, és még nem is említettem, hogy az egyik szomszédgyerek majdnem országos rúdugróbajnok lett, holott csak szálkás faléccel gyakorolt, egy másik ifjúsági szinten első helyen végzett hosszútávfutásban a tartományi versenyen, pedig csak a napi mezei munkák után a hazatérő szekér mellett edzett, a harmadik alpolgármester lett egy közepes nagyságú alföldi városban. Közvetlen szomszédom, mellesleg egy meglehetősen ellenszenves fiú, szabóságot nyitott Párizsban, és megtanult illedelmesen viselkedni. Velük még tudnék beszélgetni. De a zsidó, a német, a nazarénus és az ókatolikus temetőt már ledózerolták. házak épültek a helyükön, új lakók költöztek be, esetleg az újabb háborúkból hozott tőkével. Velük kissé nehezebben értek szót, és nemcsak azért, mert legtöbben nem beszélik az anyanyelvemet.- Ha valaki íróvá akar válni, - aztán vagy lesz, vagy nem, ezt a címet nem adományozzák magától senkinek -, úgy érzi, hogy el kell indulnia, meg kell ismernie a világot, el kell fogadtatnia magát, a világgal. Aztán, már jóval az elindulás után, megérzi, hogy valójában vissza kell fordulnia önmaga, a saját világa felé. Te mikor érezted ezt meg, mikor fordultál vissza Szenttamás irányába, mikor érezted meg, hogy a te világod ott van, azt ismered a legjobban. S mikor érezted meg, hogy benned is felépült ez a világ?

— Szépírói ténykedésemet igen magasröptű témák körül kezdtem. Áttételes, messzire mutató novellákat írtam például a római légiókról, illetve légionáriusokról, meg Ahasvérusról, a bolygó zsidóról... Különösebb gond nem volt ezekkel az irományokkal, valamennyit az utolsó szóig közölték a folyóiratok, a szerkesztők időnként megdicsérték a találó témaválasztást és a modern hangvételt, további írásra buzdítottak, én viszont, amint az egy feltörekvő értelmiségihez illik, egyre gyakrabban és gyanakodva nézegettem magam körül, és aránylag gyorsan rájöttem, hogy engem tulajdonképpen nem is érdekelnek túlzottan a római légionáriusok. A vértjeik szépen csillogtak ugyan, rájuk lehetett mázolni mindenféle jelképet és homályos utalást, az adott körülmények között azonban nem engedhettem meg azt a luxust,

11