Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Monoszlóy Dezső: A belső és a külső táj szimbiózisa (versek)
Monoszlóy Dezső A BELSŐ ÉS A KÜLSŐ TÁJ SZIMBIÓZISA X Forrás szerkesztősége azzal a felkéréssel tisztelt meg, hogy kedvenc tájamról írjak, s ezzel járuljak hozzá Magyarország szeretet-térképének kialakításához. Nem könnyű feladat ez számomra, bennem ugyanis a táj látomása rendhagyóan építkezik. Már egész fiatal olvasóként türelmetlen elfogódottsággal kezeltem a nagy realizmus sablonjaira szerkesztett természeti leírásokat, amelyek kínos pontossággal rajzolják ki a táj elemeit, tavait, folyóit, hegyeit, utcáit, házait, a templomtornyokba felaggatja a néma harangokat, felsorolja az egyelőre csak madaraktól vagy esetleg macskáktól látott pala-, cserép- és szalmatetőket, az egymás mellé helyezett kapukat és az egymástól távoleső pontok elhelyezkedését, erdők harkály látogatta színeit, bogarakkal megmászott fűszálak dárdasorát, s alig vártam, jelenjen meg végre az ember, kondítsa meg a néma harangokat, ébredjen fel a táj. Ez a hozzáállás mindinkább azt eredményezte, hogy helyhez és időhöz nem kötötten, a pillanatnyi érzés sugallatára a táj összeolvadt vagy darabjaira szakadt állapotában kerüljön tekintetem elé, s ne a táj rajzába csöppenjen az ember, hanem az ember szeszélyébe a táj. így az is előfordult, hogy az öregember léptei alá gyermekkor csipkézte göröngyök kerültek, vagy éppen megfordítva, a meghódításra váró jövőhöz kanyarított magának a képzelet már megismert és megkedvelt területeket, ahol majd gazdálkodni fog. Erről az egymás nyakába kapaszkodó, fejére álló, bukfencet hányó, kerítéstől nem őrzött területenkívüliségről, bensőségről hosszan lehetne vallani. Ízelítőül talán csak ennyit: Ülünk egy tavat, távolságot szippantó asztal körül. Bertha Bulcsu, aki már az égben hajózik azóta, nem is széken, vitorláson ül, ugyanazon asztal mellett. Valaki bihari tanyáját tartja ölében. A bor levében szikár és konok arc úszkál, a hozzátartozó névre sajnos nem emlékszem. Nem érek rá kibogozni az ismerős ismeretlenségét, mert egyszeriben egy szobába zárt természeti kép fintorodik elém. Tamási Áron rumosmeggyet oszt a lányoknak, havazik, zord erdők tódulnak be az ajtón keresztül, székely harisnyába öltözködnek a fák. Állok a pozsonyi hídon, lábam alatt a Duna hömpölyög, egészen Mohácsig, hátán az Aranyember lovagol, kikötni készül ifjúságom megannyi lakatlan szigetén. Oldalba taszít a „Poros történetek” szeretett, molett szerzőjének komázó könyöke, azt tudakolja, látom-e a császárt. Hogyne látnám, hiszen mellette lépkedek. A híd két oldalán két nagybajusza csendőr terpeszkedik, vállukon régimódi mordály. Ennyi a pozsonyi készenlét. És ki őrzi a császárt? kérdezem a barátomtól. Ha nem vetted volna észre, a város lakossága, aki a tiszteletére kivonult. Ennyi táj ízébe dúskáló emlékezet végigmondható-e? Talán mégis jobb lenne egyetlen történetbe, egyetlen tájba kapaszkodni. Kinyitom bécsi lakásom vak utcára néző ablakát és felém suhint a Mátra szele... 42
