Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Fried István: Esterházy-pályarajz (Kulcsár-Szabó Ernő kismonográfiájáról)
francia könyv nyomán): metaforáról van szó. Persze, némi kajánsággal veszem tudomásul, hogy a pozitivista elmélethez hasonlóan ismét a természettudományból kölcsönzünk (hajdan a műfajok keletkeztek, születtek, hervadtak és elhaltak). A magam német nyelvű forrása ekképpen írja körül a jelenséget: „G. Deleuze és F. Guattari (a rhizoma modelljét) kvázi ismeret-elméleti koncep- tusként vezették be, hogy kikeveredjenek a formalizálás és a sematizmus dilemmájából. A rhizoma sem nem határozható meg kategorikusan a nyelvi szabályrendszer szerint, sem nem ismeri az ellentmondások feloldását immanens törvényszerűségeik alól. Minden pont összeköthető' egy másikkal. Minden összeköttetés bárhol megszakítható és helyreállítható. A rhizomák egymással összekapcsolhatók, egymásba visszafordíthatok, módosíthatók. Kizárólag helyi jellegű leírás adható róluk, amelynek segítségével a gondolkodás tapogatózva mozdul tovább egy olyan világban, amelynek eredeti struktúrájáról semmi bizonyosat nem tudunk.” Forrásom más helyén szemiotikái világmodellként aposztrofáltatik a rhizoma-modell, majd ezt olvasom: „Eco a rhizoma-modellhez nyúl vissza, oly növényhez, amely minden irányban ki tud terjeszkedni, amely mindenütt átlósan tud gyökeret ereszteni, s amely gyakorlatilag kitéphetetlen.” íme, egy nem teljesen probléma-mentes, többféleképpen értelmezhető kategóriái?), metaforái?), ötleti?), amely arra azért alkalmasnak látszik, hogy Esterházy roppant méretű-jelentőségű prózavállalkozásának kompozicionális sajátosságait érzékeltesse. De talán még ebben a viszonylatban is érdemes eltöprengenünk Barta Jánosnak egy 1932-es írásán, különösen az alább idézendő mondaton: „Ha az irodalom nem művek halmaza, és nem is a kultúrának nyugvó része, hanem viszony, részesedés, eleven közösség, akkor valódi hajtóerőnek ott kell gondolnunk benne ember és világ együttlétének, viszonylatainak nagy hálózatát.” Hogy ezt a viszonyt, részesedést, eleven közösséget ma feltehetőleg tágabban, másképp értjük, mint Barta János értette 1932-ben, sőt, a leginkább nyelviség-szövegiség és világ együttlétét, a nyelvi univerzumot vizsgálgatja a kutatás, éppen Barta olyan kijelentéseivel is indokolható, mint: „a műben nem a szerző, hanem a lét, a világ beszédét fogom fel először”. E világba beleértődik a magyar irodalmi hagyomány, amely a magyar és a világirodalom viszonyába helyezve korántsem járulékos elemként színezi Kulcsár Szabó könyvét, a befogadás valóságos és lehetséges dimenzióiról szólva. Az ilyen típusú vizsgálat és ennek helye egy magyar író pályarajzában eltér a megszokott sémáktól. Horváth János kiváló Petőfi-monográfiájának függelékében kerülnek csak elő indokoltan-kevésbé indokoltan, egyes versek motívumrokonságába ágyazva a világirodalmi utalások. Inkább alkalmi cikkek, disszertációk kísérelték meg jelentős magyar írók-költők idegen nyelvű befogadásának, különösen várt és (nem) remélt sikerüknek elemzését (Turóczi-Trostler József szerint Petőfi belépett a világ- irodalomba, igaz XIX. századi ismertsége nem elhanyagolható, de korántsem vitán fölüli). Újabban Kádár Judit inkább a negatív recepcióra említett példákat Jókai angol fordításainak és azok kritikai fogadtatásának föltárásával. Kulcsár Szabó illúziókat rombolva állapítja meg, hogy Esterházy Péter sincsen úgy jelen az európai (nyelvű) irodalmakban, ahogy jelen lehetett volna, ha netán (innen feltételezésbe csap át az előadás) más sorrendben történik könyveinek fordítása, ha esetleg mást (is) lefordítanak tőle. Ki tudom egészíteni Kulcsár Szabó feltételezéseit néhány szomorú ténnyel. Ivó Andric és Jaroslav Seifert Nobel-díja sem volt elegendő ahhoz, hogy valóban részei legyenek a világirodalmi kánonnak. Ivó Andric (és Miroslav Krleza) esetében a szlavisták Nyugaton sok mindent tettek ennek érdekében (szer- bek-horvátok egymásnak keresztbe is). A végeredmény mégis az, hogy Andric „folk- lorizmusa", regényeinek „multikulturalitása” lényegében észrevétlen maradt, a délamerikaiaknál jön majd vissza a 1960-as évek lendületében. Seifert érdekében is 80
