Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Lászlóffy Csaba: A lenyelt könnyek sója
rend. Halottaidra gondolsz, látod gyermekeidet; néha elég egy kései felismerés, egy megbocsátással föléró' „tapasz”, hisz többnyire már csak hegeket találsz. Legszívesebben visszalopóznék oda, ahol anyám sűrű haját ahg járta volt át a szürke fény, s apám magasajnáltató nyögéseivel még nem pályázott „A képzelt beteg” címszerepére. „Anyám az volt, aki ma én...” — ezt az elhamarkodott vallomást sikerül lenyelnem; minek ismerje meg gyermekem idő előtt a gének kényszerű játékát?! A kockázat most (még) az enyém. * Hányszor bejártam azóta a tordányi teret, a szülőhelyet, ahonnan anyám gondviselése és apám álmodozó hite elkísért, mielőtt mint „árvácska-ingben kapálózót / elhasznált újságba csomagolt / a bábáskodó vén történelem”. A langyos esőben a sárga délután az ázott szőrű rókával iszkoló az az örökké nyitott kapujú ház mint szakadt üres pénztárca az a sírás közben egymáshoz ütődő két térd mint vízesés sodorta összekoccanó kövek az a horpadt Marinka-néni-mellű palatető s azok a sercegő halotti gyertyák körül tapogatózó csigaszarvak az émelyítő levegőben az az ezüstkanál csengésű harangszó de csak az omladozó koponyatoronyban legbelül az a sóstóízű álom az a fokhagymaszagú kisvárosi hivatal az a szárazfű- zizegés a könyvtári csendben azok alatt a csontfényű pergamenbe kötött legmaradandóbb bástyafokok alatt az a hangokból színekből szagokból ízekből összeálló legvalószerűbb költészet Torda. Ahol már sejtettem, hogy lekaszált fényben (szemüreg-mélyben) lányok feküsznek dideregve... Ha mellük havából ki lehetne olvasztani a megígért világot! Még ha nem is térnek vissza többé a mágikus pillanatok, mint az, amikor az első hibátlanul leáztatott bélyeggel tenyeremben a konyhában a mosdótál felett meghódítottam Afrikát. De végtelennek tűnik a pillanat Tordán, amint a sötét gerendák alatt spiritiszta nagyapám megérinti vállamat. Atyai nagyapám, aki három neveletlen fiúgyermekkel maradt, miután végképp beletörődött (végképp — éles kontűrjei vannak a szónak, akár egy magas híd masszív lábainak, s a csalódott szív kötéltáncot jár a szakadék felett), szóval tudomásul vette, hogy asszonya Amerikában marad — a legpuritánabb és - mogorvább szentek életét kezdte élni, a bolon- dériákat is beleértve. (Nem arról beszélek, amit Móráinál olvastam, hogy van egy emberfajta, nem őrült, de nem is az, akit az emberek maguk közül valónak éreznek: ezek a költők és a szentek... Nem.) Akkoriban csak tizennyolc éves apám írt fűzfaverseket; nagyapám gyógyfüveket gyűjtött, a fenyvesek alatt. Később kézenfogva engem is magával vitt; szótlanul botorkáltunk a Palatetőn. Egy megsárgult, szakadt szélű lapról csodálkozva olvasom: „A fiú elhagyta a sóvirág- mezőket, / ahol valamikor mint lepke táncolt / hazafele- menet a holdsugárban.... / S ha visszatér a tájra, hol nagyapja / gyógyfüveket gyűjtött a hátizsákba, / töprengőbb, mint a szakállas öreg volt — / nem háborog a köznapi bűnök láttán, / legfeljebb ő is gyűjteni kezd csendben / nagyapamódra holmi egyszerű / orvosságot 26
