Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Lászlóffy Csaba: A lenyelt könnyek sója
a tudatlanság ellen.” Nem emlékeztem rá; az én kézírásom. Lehet, hogy egy ilyen hangulatban, nagyapám hatására - az öntudatot a kor diktálta, a pózt az életkor kínálta - jegyeztem el magam (hányadszor! végleg!) a versírással? Szellemi szülővárosom Kolozsvár lett; tágabb szüló'földem s állandó otthonom a magyar nyelv. És átmeneti lakásra találtam bolyongásaim során a világban s az időben „kemény földön / leveles könyvtárban / Kemény János emlékiratában / nyílvesszőként zúgó Ázsiában / kitömött beggyel is éló' trófeákban / keresztény máglyán vagy apokrif imában / fiktív hűségben és konkrét árulásban...” Valamikor azt reméltem, hogy vége minden háborúnak. Nagyanyám túl lenne a száz éven, ha élne — próbálom vigasztalni magamat, magunkat; hallom, amint a békeidők törpemozdonyai pöfögnek térkép-Európában, látom, amint tejszínhab-füstben legyezők, cvikkerek, koszorúk, messzelátók, köcsögkalapok úszkálnak, kavarognak, imbolygó lámpafényben tétova árnyak, meghitt homályú zugokba kandikálók, a repkény pókhálós polgári páncélzata előtt sétapálcájuk aranygombját villogtató urak s diszkréten rizsporozott arcukat napernyőjükön áttűnő sáfránysugarakkal sápasztó hölgyek fodros kis fellegek alatt... Minden kétkedés ellenére a mágikus pillanatok megismétlődését lested, te cseréptetős égtájon eszmélő tudat! Képzeletedben élő városod kapuit hiába is zárnád be — ha az itt élő éppen az országút mentén lakik. Volt idő, midőn csak vakolaton, poron keresztül volt tanácsos kipislantani, mint lőrésen - másnak harangoztak Monostoron! — ; bár ötszáz éve épp ezen a részen látták vesztébe rohanni Budait; itt rogyott össze valaki estében. De tudtuk: kire számíthatunk, ki marad itt. Kis szédülés, nem az eró's tavaszi levegőtől; inkább, mert nagyon sok mindent el kellene felejteni. Ha valaki nem csupán a tordai fenyvesbe, de alig látható nádszálakba is kapaszkodik. Előbb apám mozdulatai lassultak le, a csíkos vásznú nyugágy úgy tapadt izzadt hátához, mint a rabruha. Utolsó bújócskahelyemről meglesve mind áttetszőbb lett, akár egy délutáni csillag a Fellegvár felett. Aztán, ahogy behunytam a szemem (vagy otthon sem voltam?), berepült a bizonytalanságba... Anyám két kisebb unokájával súlyos betegen is türelmes, önzetlen maradt, mint régen. Zsolt fiamat sokáig kellett vigasztalni; fél szemmel - a másikkal korán a világba látott — oly ártatlanul bandzsalított felénk, a félhomályba, mint valamikor én, amikor még hittem a szomszédunkban letaglózott ló vérével festett hűségben. Az egyedüli táj bennünk van. Összekuszálva, középkori, ókori körvonalakkal, böjti szelekkel szántva - ott él bennünk a legmaradandóbb város; mondjuk, ilyenkor, vasárnap. Igaz, hogy délben sem csorog még mézszínű fény; de türelmi idő ez. Csak a HÁZ, AKI VAGYUNK, ne kövessen el önárulást. Most - az ötödik lakás még el nem idegenedett szobáiban le-fel koslatva - keresem, nézem ráncos, megtört arcát. Szeretném megállítni a család szubjektív idejét - ha a történelmit nem is lehetett. Agyam mint letörölt, néma tekercs olykor. Amit már úgysem lehet tisztázni. Érdemes-e egyáltalán? Csak azt, aminek folytatása van... A lenyelt könnyek kicsapódott sójával számban, túl minden zendülésen, várom a félelmeket elnémító tavaszidő dörgéseit... 27
