Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Benkő Samu: Gyalogúton a szülőföld határában
hogy emberré formálódásunk színhelye valamikor sajátos színképben ragyogó, eleven valóság volt. Nem az elmúlás természetes rendjének lázongó tudomásulvétele miatt botladozik toliam most (éppen nagypénteken) a papíron, hanem annak a keserű felismerésnek okán, hogy szülőföldemből kötó'dést jelentó' felületként hovatovább csupán néhány négyzetméternyi sírhely maradt meg. A legszívesebben gyalog járom be a Székelyföld nyugati szélén négy Nyárád menti falu (Lukafalva, Ilencfalva, Ló'rincfalva, Nagytereim) temetőjét és keresem fel valamennyi közvetlen ősöm: nyolc dédszülőm, négy nagyszülőm, édesapám, édesanyám, tehát összesen tizennégy vérségi elődöm nyugvóhelyét. Kőbe vésett nevüket egy-egy süppedő kő őrzi, de a felirat a szétszóródott déd- és ükunokák számára egyre kevesebbet jelent, mert fogytán van az emlékezet. No de a gyalogos magánzarándoklattól is elment a kedvem, amikor néhány évvel ezelőtt, egyik gyermekkoromból ismert kedves utamon baktattam a Maros és a Nyárád vízválasztóján keresztül, s egyszercsak orrfacsaró bűzt hozott felém a nyugat felől támadt szél. Hamarosan elémtárult a meghökkentő látvány: a harántvölgy, amely régi szeptemberek őszi kikericses lila pompájában élt emlékezetemben, Marosvásárhely új szeméttelepeként vált olyan infernális területté, melyet soha az életben nem kívánok látni. De néhány kilométerrel odébb, a Nyárád hídja mögött a tyúkfarm trágyatelepe is figyelmeztet, hogy erre sem érdemes járni. Ugyancsak szomorú élményben volt részem, amikor a Nyárád és a Kisküküllő vízválasztóján átvezető utat mutattam meg fiamnak. Az erdő alatt az (egykori) szőlőhegy elpusztásodása keserített el. Édesapám mániákus szőlősgazda volt, nagy gonddal ápolta a karikás művelésű tőkéket, gondoskodott a vízlevezető árkokról, a termőtalajt védő sövényfonatokról és lágyszemre kapáláskor minden karóra kacrával felrótta, hogy hány gerezd várja a szüretet. Ennek a szőlőskertnek a helyén nagy vízmosás ásítozik, mert a közös gazdálkodás idején a szőlőskerteket a verőfényes meredek oldalról lecsúsztatták az aljba a házak mögé, oda, ahol korábban zöldségféléket termesztettek. Egy-egy vadszőlőgyökér- ről sarjadt mérgeszöld inda kökénybokorba kapaszkodva emlékeztet arra, hogy valaha ez a hegyoldal Gál napja (október 16.) táján szüretelő lányok énekétől volt hangos. Be szépen fújták: „Szerelem-szerelem, átkozott gyötrelem...” Nagyapám gyönyörű gyümölcsöséből (ő az almának és a körtének volt a szerelmese) egyetlen vén almafa meghasadt törzse táplál még egy-két termő ágat, bíztatom is fiatal rokonaimat, hogy legalább ezt az augusztus végén, szeptember elején érő, pompás ízű nagyszülői örökséget mentsék meg egy fiatal hajtása vadalanyba oltásával. - Félek, hogy ez a fa is utód nélkül kerül tűzre. Tűzre? Igen, de nem ételt főző vagy szobát melegítő kályhába, mert azokban földgáz ég (lámcsak, van haladás), hanem szeméttel, őszi giz-gazzal válik hamuvá. De már a hamunak sincs értéke, nem főznek belőle kendervásznat fehérítő, szapuló-lúgot, mellyel a fenyődeszka szobapadlót is felsikálták egykor. Mosópor lett a divat. Ez és a szakmailag ellenőrizetlenül használt műtrágya tönkretette az altalaj vizeit. Ihatatlanok lettek a kútvizek. Az óvatlan beavatkozás a vizek világába további galibát okozott. A Nyárád és a Küküllő folyásával párhuzamos hegyeket borító erdők esztelen irtásával az avar az olvadó havat és a nagy nyári záporok vizét nem tartóztatja fel, s az lassú szivárgás helyett haragos rohammal tör a völgybe és mivel nem fér el az oldalvölgyek patakjai és az őket befogadó folyók medrébe, árvíz kerekedik. Tikkasztó nyári időben viszont kiapadnak a patakok, a folyók, s még a hegyi forrásokból is alig csörgedezik a szomjat oltó tiszta víz. A halak is itthagyták tájainkat. Valaha megélt itt a folyó gübbenőiben a harcsa is.A természet okos rendjét itt is sikerült 20
