Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Benkő Samu: Gyalogúton a szülőföld határában
megzavarnia az oktalanul viselkedő, de annál gőgösebben fontoskodó embernek. Persze nem felejtem, hogy a halaknak a múltban is megvolt a maguk ellensége. A kenderáztatás. Halbolondulásnak hívták azt a tömeges halpusztulást, mikor is folyók medrébe áztatott kenderből kimosódó kábítószer a felszínre kényszerítette a folyók lakóit; gyermekként magam is kosárral fogdoshattam a haláltusájukat vívó pontyokat, márnákat, balindokat. Ez a veszély különben elmúlt, mivel már nem áztatnak kendert, pusztán csak azért, mert már nem termelik ezt a növényt, mely a gyapjú mellett legfontosabb alapanyaga volt a ruházkodásnak és a háztartások mindennapi textilszükségletének. Bőven temettünk mesterségeket és velük együtt szavakat is. Tilolás, héhelés, és a fonás-szövés tudományával járó szavak lassan feledésbe merülnek, s unokáinknak nagy üggyel-bajjal magyarázzuk, hogy milyen volt az orsó, a gu- zsaly, a szövőszék (az osztováta) és annak olyan alkatrészei, mint a nyüst, a borda, a lábító, a vetélő vagy az olyan finom termék, mint a fodorvászon és a durvább fogású csepűvászon. Egyetlen vigaszunk, hogy ezek a múltra emlékeztető tárgyak és az őket nevükön nevező szavak rendre díszes sírhelyet kapnak tájmúzeumok tárlóiban, illetőleg néprajzi monográfiákban vagy tájszótárakban. Keserű szívvel gyászolom a kicsi falusi iskolákat, hogy most ne is beszéljek az egykori erdélyi kollégiumokról, a Bolyaiak, az Apáczai Cserék alma matereiről. 1934-ben hetvennégyen ültünk szülőfalum osztatlan elemi iskolájának egyetlen tantermében, ahol egy frissen végzett, alig húszéves tanítónő hét osztályt tanított, fiúkat, lányokat vegyesen. Nemcsak írni-olvasni tanultunk meg tóié tisztességesen, de úgy felkészített, hogy a gimnáziumban is kiálltuk a felvételi vizsga próbáját és lett belőlünk idővel tanító, tanár, orvos, mérnök. Ma úgy hallom, hogy mindössze nyolc gyerek koptatja iskolám olajos padlóját. S ez még szerencsés helyzetnek mondható, mert a szomszéd faluban, a templom közelében épült egykori református iskolát és tanítói lakást idegenből jöttek vásárolták meg, s maga a hajdani virágzó egyházközség is hamarosan a szórványgyülekezetek számát gyarapítja. Evekkel ezelőtt szülőföldemről írt könyvem, a Murokország zárófejezetének fogalmazása rendjén még azzal vigasztaltam magam (s természetesen az olvasót), hogy az idő nemcsak temetett, hanem szült is dicséretes jelenségeket. A civilizáció ide is eljutott vívmányai láttán írtam le ma már talán túlzónak tűnő lelkes szavakat. Azt, hogy a petróleumlámpát kiszorította a villanyvilágítás, a sáros utat aszfalt váltotta fel, a tűzifa helyett földgáz melegíti a szobákat, azzal sütnek-főznek az asszonyok, s a nagyvilágról a rádió és a televízió hoz híreket. Akkoriban még reménykedtem benne, hogy az ázsiai termelőmódból ideplántált kolhoz típusú gazdaság átlényegíthető igazi szövetkezetté, és a vidék több évszázados hagyományos zöldségtermesztése korszerű agrotechnikára alapozva biztos gazdasági alapja lesz a falvak felvirágzásának. S minderről egy eljövendő társadalomkutató dicsérő hangon számolhat be. Tévedtem. Abban viszont nem tévedtem, hogy az itt maradt, napról-napra apadó nép még mindig elképzelhetetlen erővel tudja termésre kényszeríteni azt a kicsi földet, melybe egymás nyomába veti-ülteti a salátát, a spenótot, retket, hagymát, sóskát, murkot (sárgarépát), petrezselymet, zellert, káposztát, karalábét, karfiolt, vinettét (padlizsánt), paradicsomot és paprikát. Jól ismerik ezeket a növényeket, termesztési módjukat, számon tartják az újabb nemesítési eredményeket. A tavaszi melegágyban úgy babusgatják a palántákat, akár a csecsemőket, a vetőmagvakat pedig óvják az elkorcsosodástól; csak éppen életük értelmét, célját illetően bizonytalanodtak el. Ma is látástól vakulásig már-már önsanyargató 21
