Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Bogdán László: Nárcisz

Mohamedán (bosnyák) apától és belgrádi (szerb) anyától származott. Apja felmenői, ahogy büszkén csillogó szemmel mesélte első nap, éjszaka, á tábortűznél, szabad hegyi emberek voltak; tőlük örökölte, döbbenhettünk hamarosan rá, ellentmondást nem tűrő természetét, vadságát, de egyenességét is. Anyjától — a családban sok volt az orvos és a gyógyszerész - az emberekre figyelni tudás képességét, kedvességét és szelídségét. Csakhogy e két, ismerjük el egymástól elég távoli család, Nárciszban egyesülvén (ami a külön-külön figyelemre méltó tulajdonságokat illeti) korántsem hasonult egymáshoz s inkább csak vulkanikussá tette szép barátnénk kedélyét. Vonzóvá, dacossá, felejthetetlenné... Bennem mindig is a bálványosi, megállíthatatlanul fortyogó pezsgőfürdőket idézte fel. (Már akkor tudtam, hamarosan regényt írok majd, s tévelygő, a világban kalandozó honvédtiszt hősöm, a kiegyezés után, portyázásairól megtérve, úgy fog ülni egy ilyen sárgásán fortyogó, folyamatosan hazudozó pezsgőfürdőben, a kalappal a fejükön, szivarral a szájukban feredőző székely öregemberek között, mintha nem is történt volna meg Világos és Solferino...)

Először a fürdőhely sétányain kószáltunk, megnéztük közelről a borvizeket is. Ittunk a Jordán gyomorbetegségek ellen javallt, enyhet adó vizéből. A Zsófia forrás már akkor is igen-igen elhanyagolt állapotban volt, megkóstoltuk ezt is, íze régen ellobbanó nyarakat idézett, amikor a napfényben ájuldozó málnásban vártuk a medvét... s a kanyargó ösvényen, a kígyóként tekergőző gyökerek között óvatosan lépegetve, felgyalogoltunk a pezsgőfürdőkhöz. A kis gödrök előtt hosz- szan elálldogáltunk; pöfögött-duruzsolt-fortyogott a víz, mint tegnap, vagy kétszáz esztendeje. Megtudtam, hogy Nárcisz ezidő tájt, a hatvanas évek végén katalizált. Apja a hatvanas évek elején autószerencsétlenségben halt meg, édesanyja másodszor is férjhez ment, ezúttal egy jólmenő zágrábi ügyvédhez. (Volt egyszer egy Jugoszlávia!..) Nárcisz közben a belgrádi egyetemről átiratkozott az újvidékire s akkori barátja, egy vajdasági magyar költő kedvéért magyarul is megtanult. (Ahogy kedves félmosollyal kifejtette, úgy ragadtak rá a nyelvek, mint pulira a bogáncs...) Ettől a költőtől kapta Jókai Bálványosvár című regényét, megejtette a pogánykori szerelmi történet, s elhatározta eljön ide, közelről is megnézi Bálványost...

A pezsgőfürdők (a nagy és a két kisebb medence) leírhatatlan hatást tettek rá, már a színükkel is. Különböző színűek voltak, hívogatóan csillogtak a napfényben. Most a lombzizegésben, mintha figyelmesen várakoznának. Elképesztő viszont körülöttük a látvány. Bizony felújításra szorulna... Talán majd ha lábát töri valamely gyanútlan fürdőző. Később egy gondnokféle férfiúval beszélgetünk. Kiderül, egy bukaresti cég megvásárolta vagy csak bérbe vette — ? — , a hatvanas években Bálványos váratlan fellendülése idején épült, egyenként 24 férőhelyes villákat és az akadozva működő melegfürdőt is. Neki is fogtak a felújításnak, milliókat öltek a lerobbanó épületekbe; a vidék szeszélyes klímája s a kénes kigőzölgések miatt, a vízvezetékek, a fűtőtestek s a padozat hamarabb rozsdásodik és korhad. Gyakoribb felújításra szorulna errefelé minden. Az enyészet ugrásra készen ólálkodik... Nos, a történet csattanója méltó az újabb romániai privatizációs rémtörténetek garmadájához. Noha már az árkot is megásatták s a csöveket is megvásárolták, a bukarestiek mégsem kapták - egyelőre! - meg a gáz bevezetését legalizáló engedélyt, s ezért az egész munkálat leállt egyelőre, a félig felújított épületek elég komoran néznek ki; sétálunk az allékon s miért, miért nem egy másik Rilke-vers sorai járnak bennem:

„Kinek nincs háza, nem lesz soha már.

Ki most magányos, mindég az marad;

16