Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Beke György: Tatárhalom

történetére Háromszék földjén. Hát nem mi voltunk itt az első alapítók? Nem székely foglalás ez a föld, a havasok, a Feketügy?

Hiszen akkor még inkább a miénk ez a történelem, ha nem válik — nem választható - szét magyarra és székelyre!

Székely Zoltán 192 sírt bontott meg a Tatárhalom oldalában, de nem rejtett kincseket talált - miként Amáli néni hitte hanem békésen nyugvó csontokat. Úgy harmincnegyven család temetkezett ide. Férfiak, nők, gyermekek. Vagy 80-100 esztendőn át használták a sírkertet, állapította meg a régész. Köznépi temető volt, de lámcsak, mégis rejtőzködtek itt kincsek; féldénáros kis ezüstpénzek, amelyeket három Árpád-házi királyunk alatt vertek, II. Géza, III. István és III. Béla idejében és parancsolatára. Uralkodásuk ideje együttesen 1141-tól 1196-ig terjedt. A székelyek - akik László Gyula szerint már Árpádék előtt itt voltak a Kárpát-medencében — akkor Erdély középső vidékein éltek, a mai Szászorbó, Szászsebes és Százkézd székekben. Az orbai székelyek - Tatárhalom az ő területükön fekszik - a XIV. században jelennek meg itt, a Kárpátok belső karéjában. De a magyar királyság határa a XI. században a Kárpátok gerincén húzódott, és a keleti betörésektől védelmezni kellett. Védelmezték is, már Szent István királyunk idejében megszervezték Fehér vármegyét, amelyik átnyargalt fél-Erdélyen és benyomult az ojtozi szorosig, a Nagy Sándor-tető alá. Ennek a Fehér megyének a területén alakultak ki aztán a székely székek, orbai, kézdi, sepsi, mikor az újonnan érkezett székely határvédők felváltották magyar elődeiket a kárpáti szorosok kapuinál.

Valamikor csodálkozva, értetlenül nézegettem a régi térképeket, miként lehet, hogy 1848 előtt Fehér megye benyúlott Felső-Háromszékre. A székely székek jó ideig nem töltötték ki az egész területet, megmaradt belőle egy sáv a királyi Fehér vármegyének.

De mi lett a székelyek előtt szolgált, határt védelmező magyarokkal? Beleolvadtak a székelységbe? Úgy állítják a régészek, hogy a Feketügy és az Olt vidékére települő székelyek nem használták Tatárhalom temetőjét, hanem a környező - nevük etimológiája szerint is magyar - falvakban, Páván, Petőfalván, a templomok körül temetkeztek. így szólt akkor erre nézve az egyház és a király parancsa. A leváltott magyar határőröket nem küldték pihenőre. „Keljetek át a magas havasokon, a Kárpátok keleti és déli lejtőin tartóztassátok fel a betörő ellenséget. Ott könnyebb felvenni velük a harcot, mint a szorosokban vagy éppenséggel, ha már Erdély földjére léptek.”

Két magyar raj, népes rajok szálltak át a havasokon. Egyik raj Moldvában ütött tanyát, a havasok aljától a Szeret vizéig, másik a Déli-Kárpátok aljában. Utóbbiakból szervezték meg a milkói katolikus püspökséget, a magyar prímás, a trónörökös királyfi és az erdélyi püspök jelenlétében. A püspökséget elrontotta az idő, de a telephelyek sokáig megmaradtak, újabb székely kirajzottakkal gyarapodva. Havasalföldön — vagy Havaselvén - egészen 1845-ig fennállott egy „Székely” elnevezésű - románul: Sacuieni - megye , amelyik a Teleajen folyónál, Ploiesti és Buzau (Bodza) megyék között helyezkedett el, és településeinek egy része magyar nevet viselt, magyar hagyományokat sejtetett.

Odavonzott volt egy ilyen falunév: Calvini, vagyis Kálvinisták faluja. (Ma is így hívják.) Négy és félezer lakosú, népes település. Mikor a múltról kérdezgettem az embereket, elvezettek ortodox templomukhoz: ez a legrégibb múlt itt. A pap szerint a XVIII. században emelték. Büszkén mutatta a freskókat. És a még régebbi múlt? Ki tudja ezt, uram - így a pópa. Kálvinisták nem laktak itt soha? A pópa szinte haragosan tiltakozott, itt ortodoxok éltek, mióta a világ.

Ama hajdani Székely vármegye északi irányában a havasok csúcsáig ért fel, ott érintkezett Erdéllyel. A havasi hágó neve pedig mindmáig: Tatárhágó.

Nemcsak Kárpátaljának van meg a maga Tatárhágója!

Moldvába nagyobb lélekszámú magyar határőr népet telepíthettek a magyar királyok, mert ott máig sem szakadt magva a nemzetnek. Nyolcvanezernyi csángó, kapuján belül még magyarul beszél. És a nyelv őrzi az emlékeket. Öreg csángó férfival keltem át egyszer a Szeret folyó - náluk: Szeretem vize - hídján. A folyó közepe táján egyszercsak megemelte a kalapját, mintha ismerősével találkozott volna.- Kinek köszönt bátyám?

— Csak úgy... szokásból. Illik megtisztelni ezt a folyót.

9