Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Beke György: Tatárhalom
ősei románok voltak, akik Erdélyben „elmagyarosodtak”, majd Moldvába menekülve a magyar „elnyomók” uralma elől, itt továbbra is megőrizték a magyar nyelvet. Hozzátenném, hogy megőrizték a magyar folklórt is, annak legrégibb rétegeit, legsajátosabb vonásait. Ilyen csoda nem esett meg eddig a népek történetében! Mert az afrikai bennszülöttek értelmiségi szinten csakugyan a franciát vagy az angolt, tegnapi gyarmatosítóik nyelvét beszélik, de táncaik azért nem a Szajna mentén vagy ködös Albionban születtek. Öregedő fejjel jutottam el a titokzatos Tatárhalomra. Addig csak mindegyre kerülgettem, vonattal, országúton... Álltam a vasúti kocsi ablakában, Kovászna után mintha derengett volna valami a távolban, vélhettem a vibráló levegő, a ködös látóhatár, az élénk képzelet játékának. Háborús napokban közelítettem meg először, de nem a tatárjárások irányából, északról, hanem Háromszék déli végéből jövet. Uzon alatt, a bécsi határon 1944 szeptember elején megjelentek az orosz csillagosok. Két tehénkével vontatott szekéren - az állatokat kölcsönbe kaptuk — hová menekülhettünk volna az ágyúgolyók elől, mint édesapám szülőfalujába, Dálnokra? Ott már a Bodoki-havas kezdődik, erdőrengeteg visz át az Olt völgyébe. Édesapám nem akart továbbmenni. Számára ott véget ért a háború. Számomra Magyarország ért véget. Egy hajnalban honvéd határvadászok vonultak át Dálnokon, zárt sorokban, fényesre vikszolt csizmákban, hátukon nehéz borjú. Csak a hadi felszerelésük árulkodott, hogy menekülnek a túlerő elől, egyébként azt is gondolhattam volna, hogy díszszemlére készülődnek. Délután német katonák szaladtak a Bodoki-havas felé, „orosz páncélosok” kiabáltak, hadonásztak. Másnap reggel azonban nem az oroszok érkeztek meg Dálnokra, hanem egy századnyi román katona. Szovjet fogságban verbuvált bakák és tisztek, a múlt századi román lázadó, Tudor Vladimirescu nevét viselték az egyenruhájukon. Senkit sem bántottak, el voltak foglalva a helyi szövetkezeti bolt kiürítésével. Soha nem felejtem el édesapám riadalmát és ettől sugallt naiv félszegségét. Fülöp Amáli néném kapujában állott, úgy száz lépésnyire a szövetkezettől, és nyilván attól tartott, hogy a román katonák hozzánk is betérnek, és hadi zsákmánynak nyilvánítják az Uzonból kapkodva elmenekített értékeinket. (Nem volt ez igazán nagy kincs, édesapám - akárcsak falubeli emberei - a földet tartotta igazán értéknek, abba ölte a pénzét, de egy párna, egy paplan is hiányzott volna, ha elveszik.) Állt apám a Fülöp Ámáli néni kapujában, és mivel tudott románul, megkérdezte a század parancsnokát, egy fiatal hadnagyot: — Kérdezhetnék valamit, tiszt úr? — Hogyne, tessék — felelte udvariasan a hadnagy. — Csak azt, hogy magánházakat is kifosztanak-e a katonái, vagy csak a szövetkezeti üzletet? A hadnagy elképedt (a kerítés mögött leskelődtem), nem tudta, hogy tréfál-e vele ez az idegen, ez az ellenség, vagy csakugyan fosztogatóknak tartja őket. Jókedélyű fiatalember volt, nem a pisztolyához nyúlt — megtehette volna, akkor még a falu jelentette a frontvonalat -, hátrább tolta homlokán a sapkáját, és elnevette magát: — Nyugodjon meg, uram, az én századom csak a szövetkezeti boltot tekinti hadizsákmánynak... Ámáli néném is hallott valamit, roppant elsápadt, és a rokonság jogán korholta apámat: — Megbolondultál, Pista fiam? A tolvajokat nem szokás kérdezgetni, hanem el kell rejteni előlük azt, amit féltesz. — Hová, Amáli néni? — Tudom is én. Talán a Tatárhalom oldalába. Valamikor ott ásták el a kincseket... így beszélték az öregek... Tatárhalom jól látható a „dálnoki tetőről”, arról a kicsiny magaslatról Dálnok előtt, amely kissé megemeli az országutat. Napok múltán kimerészkedtem a „dálnoki tetőre”. Túl közel nem mentem Tatárhalomhoz, állítólag orosz megfigyelők vertek ott tanyát. Észak-déli irányban fekszik a domb, Zabola és Tamásfalva között. Jó megfigyelő hely lehet, biztosan belátni onnan az egész környéket. Elmúlt a háború, magányos maradt Tatárhalom, feledés borult rá. Mélységekből - a földrétegek és az időrétegek mélységeiből — emelte ki a régészet, Székely Zoltán tanár úr kutatóárkaival. A sepsiszentgyörgyi tudós fénycsóvát vetett a székelyek előtti magyarok 8
